gasztro

Kávés napok

Tudom, tudom, mindennek van minimum országos, de talán még nemzetközi napja is: de akkor miért ne lehetne épp a kávénak is? Minek, minek? Hát mondjuk azért, mert a kávé, a kávézás picit többről szól annál, hogy lefolyik a kávé a kotyogósban, vagy bedobod a kapszulát a gépbe, és utána gyorsan felhajtod az italt, mert rohannod kell, annál pláne többről, hogy ne is érezd az ízét, mert teletolod tejjel és cukorral (meg miegyébbel). Lassan, de biztosan terjed mifelénk is az újhullámos kávékultúra, ami a rátapadt hipszter máz ellenére egy fantasztikusan jó dolog: arról szól, hogy 1) becsüljük meg azokat az embereket, akik minden nehézség ellenére minőségi termesztést folytatnak a világ különböző tájain, támogassuk, hogy fenntartható módon működjön a folyamat; 2) ismerjük meg, fedezzük fel a kávé származási helyeihez köthető jellegzetes ízeket; 3) értékeljük a szakértő, szakszerű kávékészítést, és hagyjuk magunkat fejlődni; 4) tanuljuk meg élvezni a kávét, a kávézást, ismerjük meg a különböző országok, népek kávékultúráját. Ugye, hogy picit több ez, mint a restiben vett keserű? Merthogy a kávé alapvetően nem keserű, sőt. Ha keserű, akkor ott valami nagyon nem stimmel. A kávé ugyanis gyümölcs, és mint általában az ízletes gyümölcs, valamiféle gyümölcsös íz kerekedik belőle, akárhogy is állunk neki a feldolgozásnak. A szkepszist hessegessük is el: szereted a keserű eperlekvárt? Nem? Azt mondod, az romlott, vagy valamit nagyon elszúrtak a készítése során? Tökéletesen igazad van! Ugyanez van a kávéval is, ezt tessék elhinni.

Bővebben…

Standard
gasztro

Chia puding

Ultimate superfood, minden egészséges kaják legegészségesebbike, omega-3 turbó, de valójában már eleve azért megéri foglalkozni vele pár percet, mert nagyon finom: ez a chia, illetve a belőle készülő puding. A chia (azték zsálya) nem egy bonyolult dolog, és egészen sokféle felhasználási módja lehet, mert onnantól kezdve, hogy simán salátára szórja az ember, vagy kicsit szöszmötöl vele, valójában bármilyen típusú ételhez párosítható. De nézzük a pudingot. Ha valaki készített már pudingot valaha, akkor már venné is elő az edényeket… ne tegye. A világ legegyszerűbb dolga a chia puding: tejbe kell áztatni, így hagyni egy éjszakára a hűtőben, és reggelre kész. Innentől kezdve minden ízlés dolga: hogy sima tejet, vagy valamiféle alternatívát használunk (mogyorótej, mandulatej stb. – ezek eleve édeskésebbek, kevesebbet kell az ízesítéssel foglalkozni), hogy mézzel vagy juharsziruppal édesítjük, hogy feldobjuk-e kis gyümölccsel akár friss, akár főzött, karamellizált vagy – horribile dictu – lekvár/dzsem verzióban, ez mind-mind tőlünk, vagy az aktuális kedvünktől függ. Az adagolás sem ördöngősség, bár nyilván lehet ezzel is kísérletezni aszerint, hogy mi válik be igazán. Nekem eddig a legpudingosabb állagot a másfél-két evőkanál mag/dl folyadék adta. Ehhez teszek egy-két evőkanál mézet vagy juharszirupot, jól megkeverem, és be a hűtőbe. Egy óra leteltével azért megkavargatom kicsit, de onnantól kezdve teszi a dolgát. Reggel máris fogyasztásra kész: lehet hozzá gyümölcsöt darabolni, vagy egy pohárkába kiszedni belőle, és rétegezni a gyümölcsös variációkkal. A magok egyébként amint folyadékba kerülnek, máris kocsonyásodnak, értelemszerűen minél kiegyenlítettebb a mag:folyadék arány, annál sűrűbb, pudingosabb állagot kapunk. Sajnos nem lehet megunni, de szerencsére egyre több helyen, és egyre elviselhetőbb áron juthatunk hozzá. Egyétek!

Standard
gasztro, mellesleg

Szubjektív szegedi gasztro mustra

Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor egy amerikai kolléga hitetlenkedő pillantással nyugtázta komplett tanácstalanságom, aminek eredője a következő, normális esetben teljesen könnyen megválaszolható kérdés volt: “Hova érdemes elmenni enni?” Nem arra volt kíváncsi, hol kap halászlevet, kolbászt, töltött káposztát, és hasonló, magyar konyha asszociációkat a gulyáson túl, sokkal inkább gyors, de minőségi gasztronómiai kalandokra vágyott. Akkor a Pick talponállójában lelte a gyönyört, ami egyrészt már nincs, másrészt… nem erre gondolna az ember, amikor domborítani akar. Mostanság azonban mintha valami nagyon megváltozott volna. Legalábbis számomra úgy tűnik, mintha varázsütésre gombamód szaporodnának a minőségi gasztro-menedékek a dél-alföldi központban.

Bővebben…

Standard
film

Egye meg a főztjét!

Julie & Julia Töredelmesen be kell vallanom, hogy a televíziók (nem is olyan széles) programskálájából néhány alapvető klasszikuson túl maximum gasztronómiai jellegű műsorokra vagyok kíváncsi, és azoknál is egyre inkább hullik a férgese, és egyre nehezebben találok olyat, amit érdemes is nézni. Általában a mérce az, hogy éhes leszek-e a műsor közben, vagy nem, és közben szórakoztat-e az egész műsor, vagy sem. Mivel érdeklődési köröm meglehetősen egysíkú, lapos és kiszámítható, ezért talán nem véletlen, hogy gasztronómiában az ultimate hero Gordon Ramsay (aki a konyha Dr. House-a vagy Kal Lightman-je, lássuk be), és majd’ minden esetben várom, hogy más műsorokban is megjelenjen váll felett lebegő gonosz kis piros ördögként, természetesen hosszasan szitkozódva. A Két nő, egy recept – Julie és Julia című film audiovizuális kóstolgatása közben azonban a jó skót szakácsfenomén nem, vagy csak nagyon kis mértékben hiányzott, és azonnal, előre szeretném követelni, hogy Meryl Streep igenis kapjon még egy Oscar-díjat! Mert ugyan a film tulajdonképpen semmilyen tekintetben nem mutat fel semmi kiemelkedőt, szokatlant, emlékezeteset – mégis működik. Kicsit hosszabb a kelleténél, néha kifejezetten súrolja a lapos, unalmas jelenet meghatározását, ám akkor a kajatematika ürügyén Julie (Amy Adams üdítő alakításában) nekilát blogba ojtott tevékenységének, és szépen, alaposan átgondolt párhuzamos történetsíkon “szólítja meg” Juliát (Meryl Streep felülmúlhatatlan megformálásában), akinek életéből már-már blogszerűen kipécézett pillanatai kellően klappolnak az ifjú gasztroblogger rekordkísérletének mindennapjaival.

Furcsa volt egyébként együtt látni azt a páros (Streep-Adams), akik nemrégiben a Kétely című filmben is hasonló nexusban jelentek meg, és az intertextuálisnak mondható áthallások azért érdekesen működtek, még akkor is, ha nyilvánvalóan semmi köze a két produkciónak egymáshoz. A két színésznő alakításának viszonya most is ezt a hierarchiát hozta, ám kétségtelen, hogy Adams laza játéka sokkal élvezhetőbb lett, mint az előző filmjeiben – még akkor is, ha itt is többször hozta a hisztis csajszi kliséfigurát. A film ritmusa eleinte kellemes, igazi feel-good mozizásra van kalibrálva, ám a filmkészítők még a film félideje előtt egyre inkább aprózzák a jeleneteket, körülményessé válik egy-egy átvezetés is az idősíkok között, és a vágás is lelassul (érdemes lenne megszámolni egyébként a vágásokat a film egyes szakaszaiban: nem lennék meglepve, ha ellustultak volna a végére…). Nagyjából fél órával kurtábban, jobb tempóban vágva lehetne ez kitűnő film is, de így maximum egyszer nézhető délutáni elfoglaltság. A jó osztályzat inkább az emlékezetes pillanatoknak, az alapötletnek, és persze Streep zsenialitásának tudható be, ami nélkül – valljuk be – keserű szájízzel távoztunk volna a filmszínház nemes intézményéből.

Standard