digitális, egyetem

Akkor most jó, vagy nem jó az e-könyv az oktatásban?

Meredith Broussard, a Temple University data journalism professzora írja a New Republic-ban, hogy ő bizony nemes egyszerűséggel kitiltotta az e-könyveket a digitális újságírás kurzusáról, minthogy több velük a gond, mint a nyomtatott változatokkal. Persze nem önmagában az e-könyv a problémás, hanem a megjelenítő technológia: állítólag a hallgatók nem tudják rendesen kezelni ezeket az eszközöket, amelyek egyébként is limitált opciókkal bírnak egy nyomtatott kötethez képest, és még akadályozzák is a rendes face-to-face interakciót. Broussard hosszasan sorolja sziklaszilárdnak vélt argumentumait, és persze némi leereszkedő megjegyzéssel eloszlatja azokat a gyülekező, gyanús felhőket, amelyek arra engednének következtetni, hogy ő esetleg – digitális dolgokkal foglalatoskodó oktatóként – gyűlölné az új technológiát: azt mondja, ő kifejezetten élvezi az e-könyves világot, de ez a vívmány osztályterembe nem való, és punktum. Azt is mondja, hogy bár úgy véljük, a mai hallgatók már ún. “digitális bennszülöttek”, ez koránt sincs így, mert még azt sem tudják kontroll alatt tartani, hogy mikor merül le a készülékük. A digitális bennszülött mantra, meg úgy, ahogy van, ez az egész generációs argumentum egyébként véleményem szerint is kimeríti a bullshit kategóriát (aki nem hiszi, legyen kedves nézzen utána rendes, tudós értekezéseknek, vizsgálatoknak – az egész ötlet megbukott már a kilencvenes években), és messze nem tudja a kategóriába illő korosztály azt, amit gondolnánk, hogy tudnia kellene, ha már beleszületett a kütyü-kánaánba, de tapasztalatom szerint ennyire botor dolgokkal, amit a tisztelt kolléga emleget (ti. hogy állandóan lemerül az eszközük, és persze sosincs náluk töltő…), hallgató még életében nem hozakodott elő.

Bővebben…

Standard
egyetem

A könyvtári nyitva tartásról

Ez a hír fogadott tegnap a Facebookon:

A felsőoktatást érintő elvonások miatt 2013. február 4-től – a 2012/2013. tanév II. szemeszterétől – a TIK nyitva tartása az alábbiak szerint módosul.

Mondhatjuk, hogy apró, jelentéktelen nüansz, hogy egy könyvtár, illetve tanulmányi és információs központ ma Magyarországon mikor van nyitva. Mondhatjuk, hogy aki reggel 8/9 és este 7/8 között nem tudja elintézni a dolgait könyvtár ürügyén, az máskor sem tenné. Mondhatjuk, hogy minek hétvégén nyitva tartani, aki hétköznap nem veszi a fáradtságot, hogy bemenjen, az hétvégén sem fogja. Sok mindent mondhatunk. Szerintem azonban egészen világos, hogy ez itt óriási visszalépés – kényszer szülte visszalépés, amiért természetesen nem az intézményt kell okolni.

Bővebben…

Standard
egyetem, köz, politika

A felsőoktatás gyászmunkája

Slavoj Žižek arról ír Living in the End Times című könyvében, hogy vajon mi történik mostanság, amikor mindenki tisztában van azzal, hogy a jócskán becsődölt globális gazdasági-pénzügyi, és persze politikai rendszer a végét járja – miért nem látjuk be, hogy ennek annyi, és lépünk tovább, formáljuk már most a következő modellt, és miért nem akarjuk még mindig bevallani magunknak, hogy ez így, ahogy most megy, nem tud tovább funkcionálni. Elemzése bevezetőjében egy érdekes párhuzammal igyekszik rávilágítani a helyzet logikájára, mégpedig a Kübler-Ross-féle modellel, ami szerint a halállal szembesülő beteg öt fázison megy keresztül: az elutasításon, a dühön, az alkun, a depresszión, majd végül az elfogadáson. Az elutasítás fázisában az ember tagadja a nyilvánvalót (“nem, ez nem történhet meg, velem biztosan nem”); a düh fázisát az elutasítást követő felismerés indukálja (“hogy történhetett ez meg velem”); az alku fázisában az ember igyekszik húzni az időt (“csak lássam a gyermekem felnőni”); ezt követi a depresszió, ami egyfajta libidinális megvonásból ered (“minek foglalkozzak bármivel is, úgyis meghalok”); és végül jön az elfogadás (“ha már nem tehetek ellene semmit, legalább felkészülök rá”).

Bővebben…

Standard
digitális, egyetem, politika

Mobileszköz- és közösségimédia-használat a hallgatói megmozdulások kapcsán

Sokszor és sokat hallunk arról, miként öl, butít és dönt nyomorba a közösségi háló, a közösségi média használata, miként valósítja meg az interpasszivitás fogalmát (vagyis azt, amikor olyan, mintha ténylegesen interaktívak lennénk – lásd: lájkolás, megosztás – de valójában egy gombot nyomunk, amivel a cselekvést, a tényleges interakciót helyettesítjük), miként szigeteli el az embereket (felhasználókat) egymástól, hogyan válik mindez a társas magány szánalmas terévé. Nyilván van ezekben a meglátásokban igazság, ám azt gondolom, egy pillanatra érdemes lenne elgondolkodni mindezen a hallgatók megmozdulásai kapcsán. Sokat ostorozták már a mai fiatalokat, hogy Facebookon fantasztikus gyorsan tudnak csatlakozni bármilyen eseményhez, bármilyen csoporthoz – ám mindez kimerül abban, hogy online kifejezik ezt, aztán hátradőlve várják a beszámolót azoktól, akik valóban ott is voltak adott rendezvényen. Ehhez képest a felsőoktatás egyre fájóbb és mélyülő sebei ürügyén a Facebookon szerveződő, interpasszív fiatalok hirtelen nem csak gombot nyomtak, hanem fogták a nagykabátot, és utcára vitték mindazt a leleményt és kreativitást, amit eleddig maximum könnyen generálható mémek küldözgetéséhez használtak. És ennél is tovább mentek!

Bővebben…

Standard