digitális, egyetem

Neptun, encore

A tavaszi félév végén az országban utoljára állt át az SZTE a Neptun tanulmányi rendszerre, a várakozáskhoz képest egyébként meglepően zökkenőmentes volt a procedúra, amennyire lehet sejteni, az egyetemi informatikusok mindent megtettek annak érdekében, hogy a nem csak hírből szörnyű tanulmányi rendszer egyáltalán működjön (minden elismerésem az övék egyébiránt). Mondjuk ki, legyünk túl rajta: a Neptun nem egy jól sikerült rendszer. Lehet, hogy valahol, valamire, valamikor jó volt, vagy jó lehet, de az semmiképpen nem az, amire, ahol, és amikor használjuk. Merthogy nem lehet rendesen használni. 2017-et írunk, tessék megnézni a világ legegyszerűbb online felületeit, hogy néznek ki és mit csinálnak, majd meg lehet nézni a világ legbonyolultabb online felületeit, hogy néznek ki, és hogy működnek, utána sajnos más konklúzió nem lehet, mint hogy a Neptun bizony nem erre a korra termett, és nem a kor kihívásaira ad választ, és egyáltalán nem úgy funkcionál, ahogy kellene. Lehet biztosan toldozni-foltozni, de nem tudom, érdemes-e: ilyenkor szoktak úgy dönteni egyébként, hogy a teljes kódot újraírják, mert már menthetetlenül elbaltázott az egész az alapoktól.

Bővebben…

Standard
egyetem

Lassulj, professzor!

Éppen az az időszak van, amikor mindenféle adatbázisokban kell (külön-külön persze) frissítgetni a személyes és publikációs adatokat, ráadásul épp beindult a félév, tehát még az egyetemi tanulmányi rendszerben is folyamatosan adminisztrálni kellett, és miután elátkoztam ezen borzalmasan emberellenes interfészek tervezőinek és kivitelezőinek teljes családfáját, tökéletesen átéreztem mindazt, amiről még 2013-ban írt két kanadai professzor, Maggie Berg és Barbara K. Seeber. Besokalltak ugyanis pontosan ezen, hogy egész egyszerűen lassan több időt töltünk el azzal, hogy adminisztrálunk, mint azzal, hogy kutatunk és/vagy oktatunk. Véleményük szerint ez az egész a tudományos szféra elvállalatosodásának, a piaci szemlélet térnyerésének köszönhető, ahol már valójában nem is az számít, milyen minőségű az előállított termék (lásd: publikáció, kutatási anyag stb.), mert az a lényeg, hogy 1) benne van-e a rendszerben, és ha igen, akkor 2) mekkora idézettséget és/vagy impakt faktort hoz. Vagyis már tökéletesen mindegy, ki mit csinál, a lényeg, hogy szorgosan dokumentálja mindezt. Rengeteg összetevője van mindennek, és a két tudós The Slow Professor: Challenging the Culture of Speed című tanulmányukban, amiből később könyv is készült, részletesen bemutatják, hol csúszik el ez az egész történet. Először is, ott a publikációs kényszer: “publikálj, vagy pusztulj”, vagyis minél nagyobb szövegkorpuszt állítasz elő, annál menőbb vagy, ha máshogy nem is, legalább kvantitatív szempontból. Sajnos az adminisztratív rendszerek egyelőre ezt a szempontot preferálják. Aztán ott van az egyetemi-felsőoktatási környezet átalakulása: pontosan olyan ma egy ilyesféle intézet működése, mint egy nagyvállalaté, és egyre inkább azok a szempontok is érvényesülnek mind strukturális, mind pedig (borzasztó még leírni is) termelési oldalon. Mindez pedig azt eredményezi, hogy az oktatók (akiknek ugye kötelességük kutatást végezni és konferenciákon előadni, publikálni az oktatási és oktatás- valamint tudományszervezési feladatokon túl) éppen olyan stresszesek, mint a multik túlóráztatott dolgozói.

Bővebben…

Standard
egyetem, politika

Szakbezárás generátor

Az elmúlt hetekben megszokhattuk már, hogy napról napra más és más szakok kerülnek veszélybe, szinte követhetetlenné vált, épp most mely szakokat kívánja a kormány megszüntetni, és azt sem igazán lehet érteni, pontosan miért. A felsőoktatásban dolgozók vakarják ugyan a fejüket, hogy lépést tudjanak tartani ezzel a tempóval, de lássuk be, nyilván nem lehet egyszerű munka az sem, hogy minden áldott nap más szak bevégeztét lengessék be, és ezt még valamilyen formában meg is indokolják. Nos, ennek a nehéz időszaknak vége: itt a szakbezárás generátor, ami kényelmessé és hatékonnyá teszi a kormányzati munkát. Nem mellesleg az oktatók, hallgatók, illetve az egész felsőoktatási kollektíva használhatja ugyanezt az eszközt arra is, hogy felkészüljön az eleddig váratlan támadásokra. Jelszó: nincs biztonságban lévő szak! Izzítsuk!

Teljes, dedikált oldal »

Standard
egyetem, politika

Az őszinte ideológiáról

Olvasom a Republikon egy rövid elemzésében, amit a társadalomtudományi szakok védelmében fogalmaztak meg, hogy a szakokkal kapcsolatos, józan ésszel és gazdasági-munkaerőpiaci racionalitás mentén nem indokolható döntések mögött valamiféle “őszinte ideológiai meggyőződés” bújik meg, ami egyébként, írja a szerző, a legtöbb kormányra jellemző jellegzetesség. Vagyis:

A Fidesz nem azért gondolkodott a nemzetközi kapcsolatok vagy éppen a társadalmi tanulmányok alapszak megszüntetéséről, mert fél attól, hogy rezsimjére a nemzetközi és társadalmi folyamatokat értők veszélyt jelentenének. Ha az utóbbi év folyamatai irányadók, mire az idén szeptemberben e szakokat kezdő hallgatók lediplomáznak, a rezsim az ő segítségük nélkül is megdőlt. A helyzet bizonyos szempontból rosszabb: a kormány alighanem elhiszi, hogy az a helyes, ha ő dönti el, ki mit tanul – és hogy a társadalomtudományok haszontalanok.

Kicsit kételkedem a fenti logikai menetben: ha annyira őszinte és mélyen gyökerező ideológia vagy meggyőződés lenne a szakokkal kapcsolatos elgondolás, akkor nehezen lenne magyarázható, hogy óráról órára másként és másról nyilatkoznak a kormányzati szereplők, valamint más és más szakok kerülnek föl-le a megszüntetendő szakok listájának elemeiként. Mindez azt sejteti, hogy az egyetlen azonosítható karakter az elmúlt napok felsőoktatást érintő döntésféléivel kapcsolatban éppenséggel az ideológia és a meggyőződés teljes hiánya. A mély, őszinte ideológiai meggyőződéssel ugyanis, az a helyzet, hogy biztos alapokon nyugszik, követhető, és víziót ad: múlt, jelen és jövő tökéletes narratív fonalat alkot, a döntések pedig világosan levezethetőek ebből. Ha látható lenne ilyen, akkor arra pedig akár gazdasági, akár társadalmi összefüggéseket is fel lehetne – és kellene is persze – vezetni, amiről jól láthatóan szó sincs. Maradjunk tehát annyiban, hogy egy bődületes hiátus tátong az egész mélyén – ami nem ad reményre okot. Ebből a nézőpontból (vagyis annak abszolút hiányából) ugyanis hiába próbál bárki bármivel érvelni akár pró, akár kontra. Előbb az űrt kellene megtölteni. Ennek pedig vajmi kevés köze van az egyes szakokhoz, vagy úgy általában a felsőoktatáshoz, pláne annak tervezett, sokadszori átalakításához.

Standard
egyetem

A plágium kérdése az EU tagállamaiban

Egy igen érdekes vizsgálat eredményeire hívták fel a figyelmemet nemrég: az IPPHEAE (Impact of Policies for Plagiarism in Higher Education Across Europe) projektje azt vette górcső alá, hogy az EU tagállamai mit tesznek, és persze milyen eredménnyel a plágium visszaszorítására a felsőoktatás területén. Érdemes összevetni az országos lebontású eredményeket, de ne számítsunk kicsiny hazánk tekintetében semmi jóra, azt előrebocsátom. Míg a legtöbb tagország igyekezett egészen konkrét intézkedéseket hozni a kérdésben, és viszonylag jól dokumentálni is az eredményeket, addig nálunk valahogy – bár szépen fogalmaz a jelentés – érdektelenségbe fulladt az egész, és nevetségesen alacsony visszajelzést kaptak tőlünk a projekt kivitelezői. Adatok hiányában így a rólunk szóló jelentés a körülmények leírásával igyekszik magyarázatokat lelni, többek között a forráselvonásokat, a nem igazán áttekinthető értékeléseket érintő politikákat, az egységes elhatározás problematikáit emelik ki, rámutatva, hogy bár elindultak fejlesztések abba az irányba, hogy a digitális szakdolgozat kópiákat, tanulmányokat stb. a szerzők megfelelő helyekre feltöltsék, de a plágium ellenőrzése mind ezidáig az értékelők személyes hozzáállásától függött.

Bővebben…

Standard
digitális, egyetem

Akkor most jó, vagy nem jó az e-könyv az oktatásban?

Meredith Broussard, a Temple University data journalism professzora írja a New Republic-ban, hogy ő bizony nemes egyszerűséggel kitiltotta az e-könyveket a digitális újságírás kurzusáról, minthogy több velük a gond, mint a nyomtatott változatokkal. Persze nem önmagában az e-könyv a problémás, hanem a megjelenítő technológia: állítólag a hallgatók nem tudják rendesen kezelni ezeket az eszközöket, amelyek egyébként is limitált opciókkal bírnak egy nyomtatott kötethez képest, és még akadályozzák is a rendes face-to-face interakciót. Broussard hosszasan sorolja sziklaszilárdnak vélt argumentumait, és persze némi leereszkedő megjegyzéssel eloszlatja azokat a gyülekező, gyanús felhőket, amelyek arra engednének következtetni, hogy ő esetleg – digitális dolgokkal foglalatoskodó oktatóként – gyűlölné az új technológiát: azt mondja, ő kifejezetten élvezi az e-könyves világot, de ez a vívmány osztályterembe nem való, és punktum. Azt is mondja, hogy bár úgy véljük, a mai hallgatók már ún. “digitális bennszülöttek”, ez koránt sincs így, mert még azt sem tudják kontroll alatt tartani, hogy mikor merül le a készülékük. A digitális bennszülött mantra, meg úgy, ahogy van, ez az egész generációs argumentum egyébként véleményem szerint is kimeríti a bullshit kategóriát (aki nem hiszi, legyen kedves nézzen utána rendes, tudós értekezéseknek, vizsgálatoknak – az egész ötlet megbukott már a kilencvenes években), és messze nem tudja a kategóriába illő korosztály azt, amit gondolnánk, hogy tudnia kellene, ha már beleszületett a kütyü-kánaánba, de tapasztalatom szerint ennyire botor dolgokkal, amit a tisztelt kolléga emleget (ti. hogy állandóan lemerül az eszközük, és persze sosincs náluk töltő…), hallgató még életében nem hozakodott elő.

Bővebben…

Standard