digitális, egyetem

BTK-s vajon a BTK Facebook-oldal?

Ha valaki kilép a nyilvánosság elé, az óhatatlanul célponttá válik mindamellett, hogy valamiféle kommunikációs kapcsolatot hoz létre, és ha úgy tetszik, küldetésből táplálkozik. Nem először találják meg az SZTE BTK Facebook-oldalát sem, ahol mindenféle bejegyzések megjelennek: képek, mémek, komoly hírek, volt hallgatók bemutatkozása, egyetemi, vagy közéleti aktualitásokra történő reflexiók ésatöbbi. Ez valószínűleg leginkább azok számára lehet furcsa, akik 1) nem láttak még Facebook pr-oldalt működés közben, vagy 2) nem azok a dolgok jelennek meg az idővonalon, vagy nem úgy, amit és ahogy ők látni szeretnének. (Itt tegyünk egy apró megjegyzést is, amelynek alapja az, hogy a problémákat felmutató szerző negatív jelenségként tünteti fel, hogy az oldal sokal nagyobb aktivitással és elánnal dolgozik, mint bármelyik más, megfontolt, és kevéssé frissített egyetemhez kapcsolódó oldal: öröm ez, végre valaki észreveszi, hogy ez itt egy élő, működő oldal, ami fészbúkosan teszi a dolgát!) A kérdéses oldal a Kar egy igen hatékony pr-felülete, ami ráadásul kifejezetten fészbúkosan működik, és nem valami rideg, kimért, minden oldalról levédett hivatalos(kodó) csatornaként, amit a kutya nem olvasna, nem követne, nem kommentálna. Figyelembe veszi, érti, és műveli a kor elvárásainak megfelelő, újmédiás technikákból táplálkozó kommunikációs módszereket, ám mivel mégiscsak emberek állnak mögötte, ráadásul többen (ki alig-alig, ki pedig becsülettel, aktívan) szerkesztik, pátyolgatják, próbálkoznak mindenféle naprakész kommunikációs formával, mert fontosnak érzik, hogy olyan generációhoz szóljanak, akik a steril, hivatalos kommunikációs formával nem tudnak, vagy nem akarnak (vagy mindkettő) foglalkozni. Végső soron ez az oldal sokat tesz azért, hogy a hallgatók korosztálya aktívabban be legyen vonva egy közösségi térbe, ahol a kart, az egyetemet, a hallgatói létet, az őket, bennünket körülvevő realitások megjelenhetnek, kommentálhatóak, és ténylegesen eljutnak a címzettekhez. Igen, vannak közéleti, olykor némileg politikai jellegű témák is. Lehet vitatni ezek létjogosultságát, ám ugyanott tegyük fel a kérdést: létezhet-e olyan közéletet, oktatást, felsőoktatást, alapvetően a hallgatói és az oktatói létet érintő kérdés, ami a mai Magyarországon valamilyen szinten eleve nem politikai? És vajon lehet-e, érdemes-e ezt a gúnyát lefejteni az egyes témákról, vagy azzal már eleve az oldal eredeti célkitűzését veszélyezteti a szerkesztő?

Tovább

Standard
digitális, hír

Ki mondja meg, hogy mit olvasol a Facebookon?

Épp csütörtökön szellőztette meg a The Guardian azt a kiszivárogtatott dokumentumot, mely szerint a Facebook a trendtémák meghatározásánál nem igazán az algoritmusokra hagyatkozva válogat, hanem bizony emberi kéz, szerkesztői beavatkozás mondja meg, mi terjedhet erős hátszéllel a közösségi oldalon, és mi nem. A sajtó szinte teljes spektrumán végigfutott a hír (mintha csak épp a Facebook belső logikáját követné mindenki…), miszerint a cég úgymond lehalkítja a jobboldali forrásokból érkező hangokat, és felhangosítja, de legalábbis preferálja, és kiemeli a liberális sajtó felől érkező értesüléseket. A “Trending Review Guidelines” szerint két fő forrása van a trendtémáknak: egyrészt a Facebook algoritmusa méri az egyes tartalmak terjedésének mindenféle faktorait, és ez alapján dobja ki az idevágó, trendtémává váló eseteket; másrészt pedig külső RSS hírcsatornákról válogatnak olyan értesüléseket, híreket, amelyeket a legolvasottabb híroldalak állítanak elő. Ahogy a 444.hu fogalmaz:

Eszerint például a szerkesztői csapat megteheti, hogy általuk fontosnak ítélt sztorikat tesznek a trendrovatba. Van egy 10 hírforrásból álló listájuk, (BBC News, CNN, Fox News, The Guardian, NBC News, The New York Times, USA Today, The Wall Street Journal, Washington Post, Yahoo News, Yahoo), az itteni vezető híreket ők is kiemeltként kezelik.

Miért lényeges és problematikus ez a hír? Eddig szent meggyőződésünk volt, hogy az elénk kerülő tartalmakat egy algoritmus rendezi, ami figyeli, milyen témákra, tartalmakra kattintok, vagyis “megtanulja”, mi érdekel, és mi nem, így egy idő után elég nagy pontossággal tudja megállapítani, melyek azok az ismerőseim, kedvelt oldalaim által generált tartalmak, amelyekre jobban figyelnék, és melyek azok, amelyeket simán átpörgetek. Ez sokaknak már akkor sem tetszett, és az algoritmus alakítgatása során egyre többször kellett mindenféle trükköket bevetni, hogy igenis megjelenjen egy-egy tartalom annak ellenére is, hogy nem kattintgatok vagy nem lájkolok állandóan az adott forrás megosztásaira. (Emlékszünk: például ezért kapacitálnak az oldalak arra, hogy ne pusztán lájkoljuk őket, de állítsuk be, hogy minden hírükről elsőként értesüljünk, nehogy lemaradjunk valamiről.) Ez a folyamat vezetett a “szűrőbuborék” kialakulásához, aminek a lényege, hogy lépésről lépésre eltűnnek a szemünk elől azok a tartalmak, amelyek úgymond megzavarnánk a nyugalmunkat (értsd: politikai beállítottságunkat vagy érdeklődési körünket, tartalmi elvárásainkat), és egyre inkább csak olyan tartalmak (és csak olyan ismerősök!) kerülnek a hírfolyamba, amelyek nagy valószínűséggel egyeznek a kis belső világunkkal és a világról alkotott elképzeléseinkkel. Ez akkoriban óriási felháborodást keltett: ma pedig már a Twitter és az Instagram is így működik.

Tovább

Standard
digitális, film

Hogy lehet szexi a magyar film?

A héten egy mozgókép-forgalmazói konferencián jártam, ahol az újmédia forgalmazást érintő kérdéseit vázoltam – mondhatni, ezzel egy mély szakadék egyik oldalán álltam, a másikon a hagyományos forgalmazásban szocializálódott szakemberek néztek rám, mint az ördög ügyvédje (lévén, hogy a torrentet és más, nem hagyományos mozis megjelenítési és terjesztési eszközt éltettem). Többször előkerült a kérdés, hogy a 2012-ben listázott 53 magyar film miért nem jutott el a szélesebb közönséghez, miért nem volt visszhangja, és főleg, a fiatalok miért nem cuppantak rá azonnal. Elhangzott, hogy már azt is sikerként könyvelték el, hogy az Urániában be tudták mutatni a filmeket egyesével, valamint a Duna televízió (gondolom, éjfél környékén) leadta őket. Ezen túl jártak a filmek vidéki művészmozikban, és rendeztek néhány filmklubot is, ahol szakértők segítségével igyekeztek bevonni a fiatalokat a diszkusszióba – kis létszámmal, de legalább sikeresen megszólítva őket. Nem tisztem bíráskodni, de véleményem szerint alapvetően elhibázott koncepció alapján vágtak bele a forgalmazási részbe, ami előre meghatározta a sikertelenséget is. Ha nem egy mélységesen mély szakadék két oldaláról magyaráznánk egymásnak, ideális esetben tíz perc alatt fel lehet építeni egy olyan stratégiát, amivel nemhogy feloldjuk a magyar film iránt érzett gátlásainkat, de egyenesen az lenne ciki, ha valaki nem ismerné ezeket az alkotásokat.

Tovább

Standard
digitális, folyóirat, publikáció

A megtévesztés esztétikája, avagy hogyan reprezentál bennünket az online közösségi média?

Még tavaly jelent meg az E-nyelv Magazin azon száma, amiben a szerzők többek között a közösségi médiában meghonosodott, a korábbiaktól gyökeresen eltérő önreprezentációk kérdését boncolgatják, rámutatva a lehetőségekre és praxisokra, elsősorban a jelenség mindenki számára látható és megvalósítható oldalát elemezve. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy bár – egyébként örvendetes módon – a jelenség ezen oldalával egyre többen és többet foglalkoznak, az egésznek van egy kevésbé kifejtett, talán árnyaltabb oldala, mégpedig az önreprezentációnak az a része, amit a felhasználó nem képes teljes mértékben irányítani. Ez elsősorban az egyre elterjedtebb automatizált funkciók működési sajátosságaiból fakad, amik aztán képesek egészen komplex megtévesztési logikákat beemelni a jóhiszemű önreprezentációs folyamatokba, esetenként tökéletesen eltérítve azt. Erről az elfeledett, sötétebb oldalról szól az Apertúra Magazinban megjelent szösszenetem.

Standard
digitális, egyetem

A Facebook és az egyetemisták

Tudom, hogy még nem nagyon illik előhozakodni azzal, hogy hamarosan vége a nyárnak és indul az őszi szemeszter, azonban nem tudok elmenni szó nélkül amellett a jelenség mellett, hogy mennyire másként indul neki egy frissen felvett hallgató az első, egyetemen töltött évének, mint akár az én korosztályom, akár a bolognai folyamattal indult évfolyamok tették azt. Amennyire emlékszem, a kilencvenes évek derekán (igen, múlt század, tudom) az egyetem első napjai, hetei, sőt, talán még egy-két hónap is az akklimatizálódás időszaka volt: igyekeztünk egy addig ismeretlen világ és elvárásrendszer alapján újraszervezni az életünket, nagyjából fogalmunk nem volt arról, hogy működik ez a világ – és persze igyekeztünk összetartani is, ami azt jelentette, hogy valószínűleg mindenki ismert mindenkit az évfolyamból. A jelszó, ha jól emlékszem az volt, hogy “mindenen röhögünk, amin sírni kellene” – és meg voltunk győződve arról, hogy így egészen vidám éveink lesznek.

Tovább

Standard
digitális

Katasztrófavédelem – ahogyan a mobilon értelme lenne

A márciusi hó után most az árvíz jön, és a katasztrófavédelmi szervek a belügyminisztériummal karöltve eljutottak odáig, hogy egy Facebook oldalt hoztak létre annak érdekében, hogy hatékonyan kommunikáljanak a bajbajutottakkal, netán még azokkal is, akik segíteni szeretnének. Nagyszerű, őszintén örülök annak, hogy végre ráébredtek, hogy nem biztos, hogy kontextusától megfosztott, és egyébként is esetlenül fogalmazott sms-ekkel kell oldani a problémát: most azonban mintha kicsit túlestünk volna a proverbiális ló túloldalára: van vagy négy olyan oldal, amit civilek indítottak, és kellően szétaprózza a segíteni kívánók figyelmét, csökkentve a hatékonyságot. Ma mobilos felvételit tartottunk, így – híradó nézés közben – arra gondoltam, milyen egyszerűen meg lehetne oldani az egészet egy ügyesen megcsinált mobil alkalmazással. Szerintem mondjuk így:

  • alapból ingyenesen letölthető appról lenne szó, minden elérhető platformra
  • az app által generált forgalmi díjat a szolgáltatók elengednék (nem utólag, hanem alapvetően így működne)
  • az app képes lenne GPS koordináták alapján lokalizálni a bajbajutottakat, ezt az információt pedig továbbítaná a katasztrófavédők szerverére
  • visszajelzést/bejelentést tudnának küldeni a felhasználók a központ számára (szintén GPS koordináták megjelölésével)
  • a katasztrófavédők információkat tudnának valós időben közvetíteni, plusz közvetlenül kapcsolatba tudnának lépni azokkal, akikkel szükséges
  • azok, akik segíteni szeretnének, az app segítségével térképen láthatnák, hogy mondjuk 15 km-es körzetben hol vannak problémás gócok, ahol elkélne a segítség, és mondjuk azt is látnák, hogy milyen típusú segítségre lenne szükség (tehát mondjuk ne teát vigyenek termoszban oda, ahová homokzsák kellene még)

Hát nem logikus? Nem egyszerű? Lehetne emellett persze Facebookon vagy Twitteren is működtetni az információs csatornát, de egy ilyen alkalmazás lehetne az egész kommunikáció legletisztultabb, legáttekinthetőbb, és legegyszerűbben használható csatornája. Tovább is mehetünk: ha már a mobilszolgáltatók mellé állnának a kezdeményezésnek, miért is ne lehetne alapból minden Magyarországon forgalmazott okostelefon alapfelszereltségeként forgalmazni (ha már egyébként is ingyenes)? Szerintem ez nemzetközi szinten is óriási dobás lenne, arról a nem elhanyagolható haszonról nem beszélve, hogy jól koordinálható segítségnyújtásra ösztönözne sokakat. Uff!

Standard