film

Vén kecske is megnyalja az LSD-t

Kecskebűvölők Szerethető, néha egészen kellemes fekete humorral átitatott jedi-trip a Kecskebűvölők, amin jól elszórakozik az ember, amíg a moziban ül, de utána valószínűleg csak egy-két hangulateleme marad majd meg az utókornak, ha megmarad, mert bármilyen nagyszerű alakításokkal is sikerült kitölteni a másfél órát, bármilyen abszurd ötletre is épül a film, sajnos nem igazán tudtak mit kezdeni az egésszel az alkotók. Ez a jelenetek összekötésében, a történet kibontásában is látszik, de a legszembeötlőbb teszetoszaság a film lezárásakor jön el, amikor is jól láthatóan fogalmuk sincs, hogy lehetne ennyi ökörködést méltó módon lezárni. A háborúsdi, pláne a Közel-Keleten megadja az egésznek a politikailag megtámogatott szatírát, de sajnos ezzel sem tudnak igazán mit kezdeni: Irak csupán díszlet marad, és nem tud szervesen beleilleszkedni a történetbe (vagy fordítva inkább – az eredmény szempontjából mindegy). Nem sikerül az ismételten brilliáns alakítással előrukkoló Kevin Spacey manipulátor-figuráját sem elintézni a leszámolásnál, még akkor sem, ha lelépése önmagában jó poén mentén történik. Nem sikerül csúcsrajáratni George Clooney überelhetetlen zseniális-őrült karakterét, még akkor sem, ha komoly fapofával ledzsedizi magát az egyébként szintén remekelő Ewan McGregor arcába bámulva. És a felülmúlhatatlan Jeff Bridges sem lélegezhet fel túlságosan, mert hippi-pszicho-katona szerepe egyszerűen nem engedi kitörni a nagy svunggal de kevés átgondoltsággal megrajzolt, nem is olyan nagyon önreflexív klisékkel megsegített figurából. Már megint egy olyan filmről van itt szó tehát, ami részleteiben – ne féljünk a jelzőtől – zseniális, azonban a filmkészítők egyszerűen képtelenek voltak mindezt egységes, egyenletes színvonalú egésszé gyúrni.

Valószínűleg a politikai szatíra erősebb bevállalása hozta volna meg a cselekmény számára a megváltást, mert a megváltásnak szánt záró jelenetek mintha egy ilyen irányra engednének következtetni, csak sajnos ahhoz a film korábbi, talán erre utaló jelenetsorai nem voltak elégségesek ahhoz, hogy ez hitelesen kivitelezhetővé is váljon. Pedig Clooney fizimiskája pontosan illene a képbe, és McGregor nagyszerűen támogatja is ezt az értelmezési lehetőséget, de hiányzik a valódi összekötés a történetszálak között, hiányzik egy kumulálódó csomó és annak fergeteges kioldása: ez lett volna a Spacey-vel történő leszámolás vicces-heroikus, ám kellően önironikus codája, ami viszont egy szimpla LSD-s ökörködéssé silányult. Hiába, a végére elfogytak az ötletek. Kár érte, mert nagyon úgy tűnik, többet érdemelt volna ez a projekt.

Standard
film

Vatikáni sztori epifánia nélkül

Angyalok és démonok Csapjunk is a közepébe, és vizsgáljuk meg, miért sikerült közepesre Ron Howard filmje. Dan Brown regényének építkezésében a ciklikus ismétlődés a feszültség fokozását szolgálja, amit úgy ér el, hogy az egyes gyilkosságok között a kulturális, művészettörténeti és emberi háttér információkat és egyéb, a történet titkait felfedő morzsákat ügyesen adagolja. A film azonban megpróbálja mindezt egyben lenyomni a néző torkán, így az első néhány perc valójában gyorstalpalóként minősíthető, ami önmagában nem is lenne baj, ha nem lenne ugyanaz az információ unásig ismételve (pl. az illuminátusok bosszújának oka legalább tízpercenként elhangzik, hogy a legostobább néző se feledje, mi indokolja a vérengzést), és nem lenne az egész valami megmagyarázhatatlanul átlátszó – és éppen ezért a kezdettől fogva hamis – politikai korrektségbe öltöztetve. Az ifjú camerlengo (Ewan McGregor) ugyanis minimum tízszer elmondja, mennyire elhibázott döntésnek gondolja az illuminátusok hajdani üldöztetését, és valójában bocsánatot is kér érte az egyház nevében (minő felvilágosultság!), amiért cserébe persze mindenki meghatódik majd a végén az egyházfő és az eleinte teljesen unszimpatikusra vett figurába burkolózó (majd egy másodperc alatt az egyetlen hithű és igaz, jámbor, bölcs és jóságos katolikussá vedlő), Armin Müller-Stahl által megszemélyesített karakter győzelmén, és az egyház újjászületésén.

Veszélyes dolog MacGuffin-t megtenni a film csúcspontjául, mert ha egyébként is sikerül mókuskerékké változtatni a feszültség narratív konstrukcióját, akkor a nyilvánvaló blöff sem fogja megmenteni a végeredményt. A MacGuffin ugye az a kiváltó ok, ami a végén már nem is olyan lényeges, akár feledésbe is merülhet, hiszen csupán arra való, hogy beindítsa a történetet, a történet szövését, ám nem tekinthető megoldásnak, feloldásnak, vagy igazi rejtélynek – tessék csak Hitchcock felé nézelődni ez ügyben (is). A regény narratívája nagyon jól kezeli a hitchcocki fogást, hiszen az antianyag tényleg csak arra szolgál, hogy az általa jelzett fenyegetés megnyissa a Vatikán kapuit, és betekintést nyerhessen a világi olvasó (naná, hogy a fokalizátor, vagyis Langdon figuráján keresztül) egy különös, rejtélyes, zárt világba, amiről vajmi keveset tud – pláne a falak mögött megbúvó véres politikai harcokról. A szöveg úgy épül fel, hogy valójában teljesen mindegy, hogy az antianyag robban vagy sem: az egyház így is, úgy is megmenekül, újjászületik, a kérdés sokkal inkább a krimi szálra tevődik át, ami pedig a háttérben megbúvó motivációkra és valós bűnügyekre koncentrál. A film narratívája Langdon-t (Tom Hanks) jófej segítővé silányítja, aki azon túl, hogy nyilvánvalóan jóval többet tud az egyház történetéről, mint bármelyik hívő és egyébként szakértő, netán vatikáni alkalmazott, vagy éppen ott szakértő karakter, sajnos nem tehet egyebet, mint intuitív módon, szoborangyalok nyilai által vezérelve végigasszisztálja a gyilkosságsorozatot.

Brown sikerének egyik titka az, hogy izgalmassá tudja tenni a szimbólumokat, a művészettörténeti-történelmi hátteret valóságos bűnügyi szövevénnyé képes tenni. Így a legfeszültebb pillanatban is képes egy-egy ikonológiai utalással még fokozni a fokozhatatlant, és mindez korántsem hat műfaj-idegennek. A forgatókönyvírók már nem tudnak mit kezdeni az anyaggal, még akkor sem, ha a szakmában igen jól ismert és ellismert David Koepp is dolgozott az ügyön: a suspense kiiktatásával sajnos nincs mit kezdeni. Az egyre durvább események így elsilányulnak, súlytalanná válnak, és a filmet már csak a látvány, a színészi játék, és a készítését körülölelő modern, ügyesen fabrikált mítosz működteti. Se íze, se bűze, de színes, széles vásznú – és az antianyag tényleg nagyot szól. Esti szórakozás gyanánt működőképes, élvezhető dolgozat, többszöri megtekintést nem indukál egyetlen aspektusa sem.

Standard