egyetem, köz, politika

Lezüllesztett oktatás

Meglehetősen apokaliptikus hangnem uralkodik egy ideje az oktatásról, oktatáspolitikáról szóló cikkek megszövegezésében, a szakértők nyilatkozataiban, és talán már azok számára is nyilvánvalóvá vált, hogy valami nagyon nincs rendben, akik rendületlenül bíznak valami rakétaszerű kiugrásban (netán a PISA-tesztek elavultságának hirtelen felülvizsgálatában, eredményeink korrigálásában stb.). A Magyar Nemzet arról ír a kormányzati cselekvéstervezetre hivatkozva, hogy “a jelenlegi, 2014 és 2020 közötti uniós költségvetési ciklusban Magyarország rendelkezésére álló fejlesztési támogatás páratlan, ugyanakkor az utolsó lehetőséget jelenti hazánk számára arra, hogy a tudásalapú világgazdaságban versenyképes hazai felsőoktatás jöjjön létre”, ami lefordítva azt jelenti, hogy irtózatosan sok pénzt kellene valahogy elosztani egy olyan ágazatban, ahol az elmúlt időszakban csak és kizárólag drasztikus elvonások, szakok bezárása, létszámcsökkentés, folyamatos átszervezések, visszaszervezések, keresztszervezések, átalakítások, bezárások, fenyegetések, autonómiakurtítások, és hasonló, nem igazán a célként megnevezett helyzet felé irányuló intézkedések voltak jellemzőek. Tegyük most félre az aktuálpolitikai szlogeneket, a pártpreferenciákat, a jobbos-balos-libsi konténereket, és lássuk be, óriási a baj: ezt mondjuk onnan lehet tudni, hogy már annak a kormánynak is világos, amelyik a vidám barakk propagandájával valami oktatási kánaánt vizionált mindeddig. Nézzük sorban, miben látja a kormányzat a problémákat, és szerintem hol siklik már megint félre a cselekvési tervnek nevezett költési lista, ami ha megvalósul, évtizedekre tökéletesen esélytelenné teszi a magyar oktatási rendszert értékelhető eredmények elérésére.

Bővebben…

Standard
egyetem, politika, pszichoanalízis

Lacani intervenció a CEU-ügy kapcsán

A címből már sejthető, hogy itt bizony okoskodás következik, de az ember egy idő után belefárad az aktuálpolitikai dimenziók fésülgetésébe, a süket fülek megnyitási kísérleteibe, és az elkeseredettségbe, és olyankor hátrébb lép egy picit, menekülni kezd olyasmibe, ami valamiképp meg tudja menteni még éppen ép elméjét. A pszichoanalízist meg speciel eleve pont erre találták ki. Nem hinném, hogy minden aspektusában stimmel a kontextus, nem is akarom ezt sugallni sem, de azért utazzunk kicsit vissza az időben, úgy 1968-ba, Párizsba, ahol Jacques Lacan, francia pszichoanalitikus az éppen az utcán masírozó diáksereg kiállásának hatására egy új megközelítéssel állt elő, amit majd egy évvel később mutatott be: a híres-hírhedt négy diskurzus modelljével. A diskurzus ebben a közegben társadalmi kapcsolódást, köteléket jelent, ami persze valamiféle nyelvi kifejeződésbe burkolózik. Bár nyilvánvalóan pszichés tematikába illeszthető ez a modell (az Ödipusz-komplexussal kapcsolatos akkor igen gyakorta tárgyalt problémákat hivatott részben feloldani), úgy tűnik, iszonyatosan pontosan rezonál a jelenlegi Lex-CEU problémakörre, elég ha már csak az elnevezéseket sorra vesszük: a Mester, az Egyetem, a Hisztérikus, és az Analitikus diskurzusai alkotják a négy dinamikát.

Bővebben…

Standard
egyetem

Lassulj, professzor!

Éppen az az időszak van, amikor mindenféle adatbázisokban kell (külön-külön persze) frissítgetni a személyes és publikációs adatokat, ráadásul épp beindult a félév, tehát még az egyetemi tanulmányi rendszerben is folyamatosan adminisztrálni kellett, és miután elátkoztam ezen borzalmasan emberellenes interfészek tervezőinek és kivitelezőinek teljes családfáját, tökéletesen átéreztem mindazt, amiről még 2013-ban írt két kanadai professzor, Maggie Berg és Barbara K. Seeber. Besokalltak ugyanis pontosan ezen, hogy egész egyszerűen lassan több időt töltünk el azzal, hogy adminisztrálunk, mint azzal, hogy kutatunk és/vagy oktatunk. Véleményük szerint ez az egész a tudományos szféra elvállalatosodásának, a piaci szemlélet térnyerésének köszönhető, ahol már valójában nem is az számít, milyen minőségű az előállított termék (lásd: publikáció, kutatási anyag stb.), mert az a lényeg, hogy 1) benne van-e a rendszerben, és ha igen, akkor 2) mekkora idézettséget és/vagy impakt faktort hoz. Vagyis már tökéletesen mindegy, ki mit csinál, a lényeg, hogy szorgosan dokumentálja mindezt. Rengeteg összetevője van mindennek, és a két tudós The Slow Professor: Challenging the Culture of Speed című tanulmányukban, amiből később könyv is készült, részletesen bemutatják, hol csúszik el ez az egész történet. Először is, ott a publikációs kényszer: “publikálj, vagy pusztulj”, vagyis minél nagyobb szövegkorpuszt állítasz elő, annál menőbb vagy, ha máshogy nem is, legalább kvantitatív szempontból. Sajnos az adminisztratív rendszerek egyelőre ezt a szempontot preferálják. Aztán ott van az egyetemi-felsőoktatási környezet átalakulása: pontosan olyan ma egy ilyesféle intézet működése, mint egy nagyvállalaté, és egyre inkább azok a szempontok is érvényesülnek mind strukturális, mind pedig (borzasztó még leírni is) termelési oldalon. Mindez pedig azt eredményezi, hogy az oktatók (akiknek ugye kötelességük kutatást végezni és konferenciákon előadni, publikálni az oktatási és oktatás- valamint tudományszervezési feladatokon túl) éppen olyan stresszesek, mint a multik túlóráztatott dolgozói.

Bővebben…

Standard
digitális, egyetem

ETR vs. Neptun: gigászok csatája

Ahogy a SZTEreo friss kiadásában írja Varga Ákos, nagyjából “másfél éve annak, hogy az első folyosói pletykák felröppentek arról, hogy a Szegedi Tudományegyetem lecseréli a 2000-ben (!), az országban elsőként itt bevezetett Egységes Tanulmányi Rendszert (ETR-t), a többek között az ELTE-n, a BME-n, valamint tavaly novembertől már a PTE-n is működő Neptunra.” Valóban, mint nagyjából minden intézményben, a suttogás, az információhiány születe aggodalmak nagyban befolyásolták az új rendszer fogadtatását, és valljuk meg, a csordogáló, sokszor egészen városi legendára hajazó történetek sem segítettek annak megalapozásában, hogy az egyébként nem különösebben népszerű ETR-t leváltó rendszert ovációval fogadjuk. Mivel nekem volt és van szerencsé(tlensége)m mindkét rendszerrel foglalatoskodni oktatói adminisztráció ürügyén, hadd indítsak azzal, hogy nincs jó hírem, a Neptun tényleg borzalmas. De rögtön azt is hozzáteszem, más logika mentén, és kicsit másképp, de az ETR is az. Szögezzük le: egyik rendszer sem felhasználóbarát, egyik sem felel meg a 21. században egy ilyen jellegű szisztéma értelmes és logikus, felhasználóbarát menedzseléssel szemben támasztott optimális elvárásoknak. Azért írom, hogy optimális, mert lehet, hogy a minimálist talán súrolják, de attól még nem lesz jobb…

Bővebben…

Standard
digitális, egyetem, előadás

Mobil az oktatásban: ez valami vicc?

mobil-oktatasKészülök a szerdai előadásra, ahol ismét a mobil eszközök és az oktatás kapcsolatáról kell majd beszélnem, elővettem hát a 2013-as diasort, átpörgettem, hogy aktualizáljam kissé, hiszen azóta három teljes év eltelt – úgy látom azonban, hogy sajnos nincs túl sok dolgom: sőt, igazából semmi dolgom. Egész egyszerűen nincs mit kicserélni, átfogalmazni, korszerűsíteni, mert nagyjából nincs változás, ami hűen tükrözi az oktatási rendszer elvi-ideológiai-szakmai helyzetét. Gondoljunk csak az elmúlt hetekben a Facebookon debütált, virálisan terjedő, majd a nagyobb portálok segítségével széles körben megismert képre, ahol a nebulók – nem tudom nem elemezni rögvest kicsit a vizuális megjelenítést – legtöbbje lehajtott fejjel, elmerülve, magukba zárva, társas magányukban küzdenek az aktuális feladattal, míg a mobilok egy praktikusnak ítélt postaszortírozóban pihennek – vélhetőleg kikapcsolt állapotban, mintha csak katalóguscédulák lennének egy frekventált könyvtárban. A hvg.hu emelte nem hivatalos nemzeti konzultációs szintre, hogy ez vajon jó ötlet, vagy ideje lenne elmerengeni azon a lehetőségen, hogy a technológiai fejlődést valamiképp be kellene emelni (egyáltalán: engedni) ott, ahol a legnagyobb szükség lenne rá.

Bővebben…

Standard
digitális, egyetem

Jegyzetelés: a régi és az új találkozása

Nyilván mindenki már valamilyen digitális eszköz segítségével kellene, hogy a jegyzeteit készítse az egyes órákon, előadásokon, meetingeken, de ahogy az első héten körbenéztem az előadótermekben, leginkább mindenki a jól bevált A/4-es füzeteket vagy sima lapokat hívta segítségül. Én is. Viszont ilyenkor mindig eszembe jut az is, amikor egymástól kunyeráltuk az ilyen-olyan vázlatokat, jegyzeteket, amik sorra el-eltűnedeztek, elhasználódtak, egy-egy lap vándorútra indult időközben, vagy szimplán összekuszálódott az órák sorrendje – nem volt túl ideális. Aztán jöttek a fénymásolatok: ha épp sikerült is olvasható verziókat előállítani, csak fokozta a dokumentumrendezési frusztrációt, és könnyedén belekeverte az ember a lapokat más fénymásolt paksamétákba, hogy így nehezítse meg a saját dolgát. A szkennelés már valóban a fénymásolás 2.0, de azon túl, hogy a fizikai tárolás és enyészet problematikáját ki tudja küszöbölni, egyrészt néha nehézkes, körülményes, másrészt nem hinném, hogy minden albérletben vagy kollégiumi szobában ott egy eszköz, amivel ezt rendesen meg lehet oldani (igen, tudom, a mobillal is lehet, de… próbáltad már 100-200 oldallal?). Bővebben…

Standard