egyetem, előadás

Tennessee Williams és Hollywood

Minekutána felpörgetett eseménysor jellemzi a doktori folyamatot, tegnap például egy szemináriumra invitáltak előadni, ahol igyekeztem valamennyire összefoglalni a mondandót, persze hiába készítettem szigorú időbeosztást a tematikához, naná, hogy egy idő után rá sem néztem a papírra, és csúsztam… Sebaj, a visszajelzések alapján koherensre sikeredett az egész, amelyhez az alábbi prezit használtam – ha valakit érdekel. Hamarosan jobbnál jobb hírek és bejelentések érkeznek egyébként egyrészt a disszertáció szövegének jövőjével kapcsolatban, másrészt az AMERICANA házatájáról is!

Standard
mellesleg

A hirtelen nézőpontváltozásról

A helyzet az, hogy sohasem gondoltam volna – na jó, persze, hogy gondoltam, de azért nem nagyon mertem azt gondolni -, hogy az alábbi képen és az egész PhD Comics sorozaton mindenféle fészkelődés, összekacsintás és/vagy lelkiismeretfurdalás nélkül tudok nevetni, ám azzal, hogy oltári nagy hanghatással legördülőben a proverbiális kő, tényleg teljesen másképpen nevetek ezen:

Semmi nem változott, csupán a nézőpont – jóval könnyebb és szabadabb érzés ezen a másik oldalon lenni (és ez itt most nem egy szárnyasbetét reklámja, bár most az sem zavar különösebben). Ráadásul eddig azt hittem, egy ilyen mérvű munkát követően a kreatív energiák olyan mértékű megcsappanásának leszek majd tanúja, hogy minimum burn-out szindrómáig jutok – ennek ellenére alig várom, hogy nekikezdjek a felhalmozódott ötletek megvalósításának. Na tessék, a vektorok is másképpen működnek már 🙂

(Szolgálati közleményünket olvashatták, köszönjük türelmüket, a jövőben másként zavarjuk meg nyugalmukat!)

Standard
mellesleg

Megerősítés – épp, amikor kell

Jelenleg erőteljesen dolgozom a disszertációmon (Tennessee Williams drámái és azok filmadaptációi a téma, melynek apropóján az adaptáció elméleti és kritikai diskurzusát döngölöm rendületlenül), és miközben az újabb részeket írom, ezeket igyekszem összefésülni a korábban elkészült részekkel minden lehetséges szempontból, hogy egységes, ismétlésektől mentes legyen a szöveg, és minden része tartogasson valamit az olvasónak. Eközben azon kaptam magam, hogy több esetben is olyan meglátásokra alapoztam az értelemzést egy adott adaptáció vizsgálata során, amely sehol, senkinél nem jelent meg soha – sőt, többen éppen az ellenkezőjét állítják. Nincs ezzel baj persze, de az ember elbizonytalanodhat (el is kell persze, a kutató-vizsgálódó igenis kérdőjelezze meg folyamatosan az állításait, tesztelgesse, vitatgassa, így szép az élet), és hajlamos inkább revideálni az elképzeléseit, amelyek sok esetben egészen furcsán légbőlkapotnak, túlságosan szubjektívnek tűnnek az okos, rendes tudósok értelmezéseivel összevetve. Most azonban olyan szemelvények kerültek a szemem elé a vizsgált filmek gyártási hátteréről, amelyek szinte hajszál pontosan rímelnek azzal, amit én kisütöttem, vagyis nem én vagyok a hülye ezek szerint, és mindaz, amire rá kívánok világítani a disszertációmban tulajdonképpen tényleg, valóban, száz százalékosan adaptációs stratégia volt a filmek készítői szerint. Furcsa epifánia ez – újabb lendületet ad, nincs megállás. (Szolgálati közelményem olvashatták.)

Standard