digitális, egyetem

E-dokumentumok vs. digitális nemzedék

Nem tudom, mi a hivatalos álláspont, vagy értékelés, számomra elég lehangoló eredményt mutat be az SZTE Klebersberg Könyvtárának felmérése, amit 1200 megkérdezett válaszai alapján állítottak össze az elektronikus dokumentumok használatáról. Bár csak egy prezentáció publikus, és ott nem minden kérdéskörnél világos, mi mire vonatkozik, több ponton sem ad optimizmusra okot a tendencia, amit a kutatás bemutat. Egyrészt rögtön az elején kiderül, hogy “kicsi azok aránya, akik egyértelműen az e-dokumentumok mellett teszik le a voksukat”, ami 2015-ben minimum furcsa, és tökéletesen ellent mond a saját tapasztalataimnak, de mivel itt nyilván célzott kérdés, és jóval több válasz alapján alakult ez a vélekedés, kénytelen vagyok elfogadni. Árnyalja persze a képet az, hogy a megkérdezettek a dokumentumok tényleges használata során mégis szívesen választják az elektronikus verziókat, főképp tudományos szakirodalom esetén. Mindez azonban nem azt jelenti, hogy akár e-könyv olvasó vagy táblagép segítségét vennék igénybe: a két platform, amire én azonnal ráböknék, mint alapvető, mára egészen jól használható eszköz, a sor végén kullog, mert a vezető szerepet még mindig a laptop, a PC viszi, mögéjük zárkózik fel az okostelefon. Mindannak ellenére van ez így, hogy egyébként a válaszadók leginkább a táblagéppel kacérkodnak, mint legmegfelelőbb (és egyben legsokoldalúbb) eszköz, amit legszívesebben használnának e-dokumentumok fogyasztásakor. A Kindle megelőz minden más e-ink technológiát, de a tabletet nem tudja legyűrni. Innentől kezdve már nem is meglepetés, hogy a formátumok csatáját a pdf nyeri, magasan verve bármelyik standard e-könyves formátumot. Adódik a kérdés, hogy vajon mi okozza 1) az e-dokumentumokkal szembeni, még mindig jelentősnek tűnő idegenkedést; 2) miért ragadunk le még mindig a kevésbé mobilis, de mindenképpen nagyobb kötöttséget jelentő eszközöknél; és 3) vajon mi okozza azt, hogy a rigid és zárt pdf formátum viszi a prímet akkor, amikor a tartalom szabadságát hirdeti a világ?

Bővebben…

Standard
digitális

Képzeljük el, hogy a nem is olyan távoli jövőben a munkavállalók lelkesen járnak be dolgozni, szeretik a munkájukat. A diákok szívesebben ülnek az iskolapadban, mint hogy lógnának, mert élvezik a tanulást. Az egészséges életmód nem a nehézségeket és a kihívásokat jelenti, hanem szerves része az életünknek. A környezettudatosság nemcsak a szavainkban, hanem a tetteinkben is megnyilvánul. Azt hiszem, mindannyian ilyen világban szeretnénk élni. Ez a jövő pedig egyre közelebb kerül hozzánk a gamifikációs eszközöknek köszönhetően.

Nem gondolom, hogy ennyire rózsaszín az egész kérdés, de azt igen, hogy alapvetően jó az irány és a koncepció – csak csinálni kellene. Mint ahogy oly sok mindennel ez a helyzet. (A cikket egyébként szegedi pszichológus hallgató írta, kudos neki!)

Hivatkozás
digitális, tv

Netflix-láz

Most, hogy itt a Netflix Magyarországon (hurrá!), sokan örvendeznek, mellettük meg sokan nézelődnek értetlenül, mert talán még soha nem is hallottak a szolgáltatóról, pláne a szolgáltatás jellegéről, formájáról, annak működéséről, és egyáltalán, nem is világos, miért olyan forradalmian új ez az egész. A Délmagyartól keresett meg Arany T. János, arról érdeklődvén, mit jelent a Netflix honi megjelenése a hazai szolgáltatók szempontjából. A cikk itt olvasható, de ha már bővebben is kifejtettem neki a gyors véleményt, bemásolom ide is, nehogy elvesszen.

Szerintem első körben biztos, hogy nem érzik meg túlságosan a hazai szolgáltatók a Netflix belépését a magyar piacra azon egyszerű oknál fogva, hogy jelen pillanatban semmilyen formában nincs magyar nyelvű szolgáltatásuk (be lehet erőltetni persze ilyen-olyan megoldásokat, de nem a Netflix sajátja): se szinkronizált filmek és sorozatok, se feliratok nem szerepelnek a kínálatban. Márpedig a magyar piac erősen nyelvorientált, így amíg ez a helyi testreszabás nem indul be, csupán arra a rétegre számíthatnak, akik jellemzően jól kommunikálnak angolul, és mindemellett már eleve nem idegen számukra sem a brand, sem pedig maga a streaming szolgáltatás működése. Mindemellett nagy valószínűséggel már eleve sorozat fogyasztók, vagyis olyan tartalmakat vadásznak az interneten, ami például nem is feltétlenül elérhető hazánkban. Emellett érdekes kérdés lesz a szerzői-forgalmazói jogi kérdés is, ugyanis nem minden szolgáltatási területen érhető el minden film vagy sorozat, ami jelentős szórást tud így eredményezni a kínálatban.

Hosszabb távon már érdekesebb a kérdés. Jól látszik, hogy a hazai szolgáltatók igyekeztek eddig is kihasználni a helyzeti előnyt, és beindítani olyan szolgáltatásokat, olyan előfizetési konstrukciókat, amik lassan, de biztosan az online streaming felé terelik az előfizetőket. Vagyis tulajdonképpen saját szolgáltatásokon keresztül megtanították-megtanítják az előfizetőket a technológia használatára – nyilván annak előnyeire koncentrálva. Most persze nekik is be kell gyorsítani, és teljes erővel fókuszálni az ilyen irányú fejlesztéseikre, mert ha a Netflix egyszer betette a lábát, nyilvánvalóan profitszerzés célzattal tette, vagyis nagy erőkkel összpontosít a lokalizációra és a minél szélesebb programkínálatra – vagyis komoly versenyhelyzetet teremthet.

Standard
digitális

Okosodó hülyülés – hülyülő okosodás?

Szinte nincs olyan nap, amikor fel ne bukkanna valami vicces, vagy épp inkább elkeserítően komoly(kodó) megjegyzés arra vonatkozólag, hogy mainapság, ahogy egyre több okos eszközzel vesszük körül magunkat, ezzel ellentétes arányban egyre hülyülnénk – hol keményen, hol finomabban szólnak ezek a vészkiáltások. A mémek szintjén persze csak arról van szó, hogy “bizony, bizony, így megy ez” bólogatással helyeselünk az olyan szövegekre, mint például “Okos a tévénk, a telefonunk, még az óránk is, csak mi leszünk egyre hülyébbek!”, a respektált pszichológus azon megjegyzésén, miszerint “az internet és az okos eszközök elterjedése előtt milyen nyugodt volt a mi pszichénk, milyen kiegyensúlyozott volt a lelki életünk, hiszen nem áradt mindenünnen a világ zaja, nem tudtuk például, hogy sok ezer kilométerre tőlünk véres háború zajlik” stb.,  pedig nosztalgikusan párásodik a tekintetünk. Szerintem meg szögezzük le egyszer, s mindenkorra, hogy mindkét megközelítés alapvetően elhibázott – hogy-ne-mondjam: hülyeség. Nem arról van szó, hogy a digitális, mobil “okosítás” minden aspektusa feltétlen szükséges lenne, vagy hogy minden eszköz, illetve alkalmazás valós problémára adna választ, de ne tegyünk már úgy, mintha ezek az eszközök lennének felelősek az ember értelem vélt (vagy valós) hanyatlásáért.

Bővebben…

Standard
digitális, egyetem, publikáció

Requiem az árnyékkönyvtárakért

Mielőtt nagyon mély depresszióba süllyednénk: “háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza!” – ahogy anno megjósolható volt, ellehetetlenítenek egy kalózoldalt, másik kettő lép a helyébe. Most nevesítve kettőt kapcsolna le, jön hát négy (remélem). A 444.hu ad hírt arról, hogy nagy kedvencem, az Elsevier ismét akcióba lendült, és bírósági határozattal támad a két legnagyobb tudományos publikációkat elérhetővé varázsló oldal, a LibGen és a Sci-Hub ellen. Anno már megfogalmaztam, miért problémás az egész kutatói oldalról, és ma sem látom másként: talán még inkább, fokozottan érvényes minden a mai helyzet kapcsán is. Az akkori botrányt követően úgy tűnt, mintha kicsit változnának az álláspontok, mintha a nagyobb kiadók engednének valamelyest a tudományos eredményekhez való szabad hozzáférés terén (lásd az egyetemesen ajnározott nyílt hozzáférés politikája, amit persze tökéletesen elkorcsosult, üzletiesített formákban vesz át most mindenki), ám jól látható, hogy nagyjából semmi nem változott igazán.

Néhány apró megjegyzést fűznék csak a beszámolóhoz, hogy bölcsészettudományi szempontból is árnyaljam a képet, és talán sikerül megvilágítani az egész publikációs hajszára épülő rendszer problematikáját.

Ahhoz, hogy megérthessük a per tárgyát, muszáj röviden átfutni a nyugati országok akadémiai rendszerének működését. Ezekben az elmúlt évtizedekben óriásira nőtt a kutatókra nehezedő publikációs kényszer. Ez a fokmérője mindennek, a szakmai előremenetelnek nincs nagyon más módja, csak az évente megjelentetett 2-3 tanulmány. Az viszont egyáltalán nem mindegy, hogy ezek hol jelennek meg, az egésznek a kulcsa az impaktfaktor: minél rangosabb folyóirat közli a kutatásod, annál magasabb az impaktfaktorod, ami aztán egyenes utat jelenthet az akadémiai ranglétrán. (444.hu)

Egyrészt nem csak a nyugati országokról van szó – illetve nem tudom, Horváth Bence oda sorolja-e Magyarországot is (nekem vannak kétségeim, de hagyjuk). Másrészt viszont fontos megérteni, hogy az impakt faktor humaniórák szempontjából egy nem létező kategória, egész egyszerűen nincs és soha nem is volt, és nem is lehet működtetni. Természettudományos és orvostudományi szempontból valóban mérőszám, van is mögötte adat, metrika, algoritmus, de ez az általános mérőszám nagyjából olyan, mintha a sajt maligánfokát kellene megmérni és feltüntetni a kereskedelmi forgalomban. Sajnos Magyarország is belement ebbe az eszetlen játékba, tessék csak vizslatni az MTMT (Magyar Tudományos Művek Tára) felületét (ami borzalmas UX és UI szempontból is természetesen), ahol még a feltöltők és adminisztrátorok számára sem mindig világos, mi hova és miért kerül, de szorgos algoritmusok számolnak mindenféle indexeket és mérőszámokat, amelyek minősítenek eredményeket és embereket olyan elvek alapján, ami nagyrészt annak a tarthatatlan és áldatlan állapot szülötte, amit az Elsevier gyakorlata fémjelez.

És jöjjön az, ami miatt azonnal ölre mehetnénk a drága Elsevierrel és társaival – de inkább simán bojkottálni lenne illendő az egész kócerájt, úgy, ahogy van:

A kiadók úgy dolgozhatnak 37 százalékos profitrátával, hogy közben a tartalom-előállítás jellemzően egy fillérjükbe sem kerül. A publikáló szerzők nem kapnak pénzt a megjelent tanulmányok után, ők csak a közvetett haszonban, azaz akadémiai karrierjük előremenetelében részesülhetnek, és ugyanígy jellemzően ingyen dolgoznak a leadott tanulmányokat ellenőrző bizottságok tagjai is.

Ráadásul a kutatásokat magukat sem a folyóiratokat kiadó vállalatok finanszírozzák: ezek jellemzően közpénzből, azaz egyetemi forrásokból vagy állami-regionális alapokból készülnek.

Csak megerősíteni tudom: ha a karrierembe is kerül, nem vagyok hajlandó olyan tudományos folyóiratnál, kiadónál publikálni, amelyik megsérti a tudás hozzáférésének alapvető elveit, nyereségért cserébe ellehetetleníti a tudományos kommunikációt és ezáltal gátolja a fejlődést. Felháborító és elkeserítő, hogy a 21. században, az elvileg nyílt kommunikáció korában még nem volt annyi erő a tudományos közösségben, hogy egyszerűen izomból lenyomja az ilyen parazita vállalkozásokat, vagy egyszerűen ő diktálja a feltételeket. Minden jobb érzésű kutatónak ajánlom a jelszót: “I publish, you perish“. Kérek mindenkit, csatlakozzon Bodó Balázsék időszerű, és mai napig az egyetlen etikailag tartható és támogatható kezdeményezéséhez. Legyünk gerillák, osszuk meg az eredményeinket egymással, töltsük fel olyan online felületekre, ahonnan mások is hozzáférhetnek szövegeinkhez, hagyjuk, hogy fejlődjön a tudományterületünk, és ezáltal engedjünk utat a jövő kutatóinak – és persze segítsük magunkat is!

Share your writing – digitize a book – upload your files. Don’t let our knowledge be crushed. Care for the libraries – care for the metadata – care for the backup. Water the flowers – clean the volcanoes. (In solidarity with Library Genesis and Sci-Hub)

Standard
digitális, egyetem

Az aktivitásmérők hatása – kutatás

Mára szinte mindenfelé aktivitásmérő eszközökbe (sports trackers) és alkalmazásokba botlunk, talán nem túlzás kijelenteni, hogy szinte megkerülhetetlenné váltak: ha valaki valamilyen mozgásra adja a fejét, vagy csak simán szeretné tudni, mennyit és milyen intenzitással sétál naponta, nyilván könnyedén megtalálja a magának leginkább megfelelő mérési lehetőséget. Engem is beszippantott már, használok több megoldást is, és persze próbálom kitapasztalni, mi miért jó – valamint magamon is látom mindennek a hatását. Pont ebbéli állapotomban derült ki, hogy indul a Digitális Kultúra és Elméletek Kutatócsoportjának égisze alatt egy ígéretes kutatás, amely épp azt vizsgálja, milyen hatása van az egyes emberek életére-életvitelére, sportolási hajlandóságára az aktivitás mérésének elterjedése, a mindennapokba való egyre mélyebb beépülése. Ha valaki él ilyen eszközökkel, mobilos alkalmazásokkal, arra kapacitálnám, jelentkezzen a kutatásban való részvételre, és ossza meg velünk tapasztalatait, szokásait, élményeit, és segítsen abban, hogy minél sokrétűbb, tartalmasabb, előremutatóbb anyagot lehessen összehozni a témában! A kutatás oldala itt található, jelentkezni pedig itt lehet rá.

Standard