digitális

Anti-digitális böszmeségek

Az olimpiai gif-embargó kapcsán jutott eszembe, hogy amolyan note to self-ként csak meg kellene írni, hogy legyen nyoma legalább, micsoda orbitális retrográd, devolúciós ostobaság már az, amikor valaki, aki hatalmi pozíciót vél felfedezni önnön helyzetében, egyszer csak – rosszul ébredt, vagy kimaradt a kávé?! – hadat üzen egy fájlformátumnak, vagy egy digitális alapon működő, ezért (vagy másért) sokkal hatékonyabban és gazdaságosabban működő szolgáltatásnak, esetleg neki esik a bloggernek vagy bloggerinának, hogy mit kommentel akárki az ő irománya alá. Milyen mélyről jövő tudatlanság tökéletes lenyomata az, amikor fogom magam, és betiltom a gif fájlt? Mit tett szegény gif, alias Graphics Interchange Format? Milyen két századdal ezelőtti fajankó nem látja még, hogy ezek a platformok (Ubertől a gifig) már réges-rég más logikai és gazdasági alapokon működnek, és igen, menjünk vissza odáig, miért is nem sikerül rendesen szabályozni ezt az internetnek nevezett micsodát: mert tetszik, nem tetszik, az a jogrend, az a logika, ami a társadalmi valóságunkat próbálja így-úgy keretek közé szorítani, sajnos fényévekre van attól, ami a virtualizációval és a szimulációval elérkezik (és most mindenkit megkímélnék attól a tanulmány hosszúságú melléklettől, amit a reprezentáció vs. szimuláció kapcsán most annyira ide kívánnék tolni). Kedves hatalmaskodók: mindig jön egy másik Uber, még több gif árasztja el a netet, és a kommentelők is vérszemet kapnak. Az, hogy valaki nem érti önnön valóságát és környezetét, még nem jogosítja fel arra, hogy szolipszista mód nekiessen, vésővel, kalapáccsal, vasvillával, ütvefúróval mindennek, legfeljebb ő érzi úgy. De, jaj, rá fog omlani az egész. Omoljon. És ömöljön a sok gif, csak hajrá! (Napi frusztráció-csökkentő gyakorlatunkat olvasták.)

Standard
digitális, hír

Ki mondja meg, hogy mit olvasol a Facebookon?

Épp csütörtökön szellőztette meg a The Guardian azt a kiszivárogtatott dokumentumot, mely szerint a Facebook a trendtémák meghatározásánál nem igazán az algoritmusokra hagyatkozva válogat, hanem bizony emberi kéz, szerkesztői beavatkozás mondja meg, mi terjedhet erős hátszéllel a közösségi oldalon, és mi nem. A sajtó szinte teljes spektrumán végigfutott a hír (mintha csak épp a Facebook belső logikáját követné mindenki…), miszerint a cég úgymond lehalkítja a jobboldali forrásokból érkező hangokat, és felhangosítja, de legalábbis preferálja, és kiemeli a liberális sajtó felől érkező értesüléseket. A “Trending Review Guidelines” szerint két fő forrása van a trendtémáknak: egyrészt a Facebook algoritmusa méri az egyes tartalmak terjedésének mindenféle faktorait, és ez alapján dobja ki az idevágó, trendtémává váló eseteket; másrészt pedig külső RSS hírcsatornákról válogatnak olyan értesüléseket, híreket, amelyeket a legolvasottabb híroldalak állítanak elő. Ahogy a 444.hu fogalmaz:

Eszerint például a szerkesztői csapat megteheti, hogy általuk fontosnak ítélt sztorikat tesznek a trendrovatba. Van egy 10 hírforrásból álló listájuk, (BBC News, CNN, Fox News, The Guardian, NBC News, The New York Times, USA Today, The Wall Street Journal, Washington Post, Yahoo News, Yahoo), az itteni vezető híreket ők is kiemeltként kezelik.

Miért lényeges és problematikus ez a hír? Eddig szent meggyőződésünk volt, hogy az elénk kerülő tartalmakat egy algoritmus rendezi, ami figyeli, milyen témákra, tartalmakra kattintok, vagyis “megtanulja”, mi érdekel, és mi nem, így egy idő után elég nagy pontossággal tudja megállapítani, melyek azok az ismerőseim, kedvelt oldalaim által generált tartalmak, amelyekre jobban figyelnék, és melyek azok, amelyeket simán átpörgetek. Ez sokaknak már akkor sem tetszett, és az algoritmus alakítgatása során egyre többször kellett mindenféle trükköket bevetni, hogy igenis megjelenjen egy-egy tartalom annak ellenére is, hogy nem kattintgatok vagy nem lájkolok állandóan az adott forrás megosztásaira. (Emlékszünk: például ezért kapacitálnak az oldalak arra, hogy ne pusztán lájkoljuk őket, de állítsuk be, hogy minden hírükről elsőként értesüljünk, nehogy lemaradjunk valamiről.) Ez a folyamat vezetett a “szűrőbuborék” kialakulásához, aminek a lényege, hogy lépésről lépésre eltűnnek a szemünk elől azok a tartalmak, amelyek úgymond megzavarnánk a nyugalmunkat (értsd: politikai beállítottságunkat vagy érdeklődési körünket, tartalmi elvárásainkat), és egyre inkább csak olyan tartalmak (és csak olyan ismerősök!) kerülnek a hírfolyamba, amelyek nagy valószínűséggel egyeznek a kis belső világunkkal és a világról alkotott elképzeléseinkkel. Ez akkoriban óriási felháborodást keltett: ma pedig már a Twitter és az Instagram is így működik.

Bővebben…

Standard
előadás

Dizájnosabb diákat a tudós előadásokhoz!

Már régóta fogalmazódik bennem a kérdés, hogy a tudományos igényű előadásokhoz (most beszéljünk csak erről a szegmensről) vajon miért nem készülnek dizájnosabb prezentációk? Nem tudom, ki hogy van ezzel, nekem valahogy furcsa, hogy valaki veszi a fáradságot arra, hogy a mondanivalóját akár hetekig-hónapokig csiszolgassa, megválogatja a szavait, igyekszik világossá tenni, érthetővé varázsolni az elvontabbnál elvontabb gondolatokat, és a lehető legpontosabban átadni a mondanivalóját, azonban arra már nem veszi a fáradságot, legalább a diák színét vagy a betűtípust kiválassza, vagy alakítsa kicsit. Lehet, hogy csak én vagyok ezzel így, de szerintem csak akkor szabad prezentációt készíteni egy konferenciára, ha annak valamiféle funkciója van – bár tudom jól, mára szinte kötelező elvárássá vált valami PowerPointtal érkezni, mintha ezen múlna bármi is. Viszont ha már valaki úgy érzi, akár elvárás, akár van valami funkciója is, talán érdemes egy kis időt szánni arra is, mi legyen látható a kivetített képeken.

Bővebben…

Standard
digitális, előadás

Én, az avatár – előadás a Budapest Pontban

Ma kerül sor arra, hogy eleget téve a Budapest pont szíves invitálásának, az online és az offline identitás összefonódásáról beszélek, aminek furcsa, talán baljós apropót ad két esemény is: az egyik az Instagramra ma rászabadított algoritmus működése (amit pontosan senki sem ismer, de közvélekedés, hogy a Facebookhoz hasonló elv valósul meg); a másik pedig, hogy mától kapható az Oculus Rift, a szintén Facebookos háttérrel beindított virtuális valóságot elénk táró kütyü. Bár e két aktualitásnak látszólag vajmi kevés köze van az identitáshoz, valójában rettenetesen sok: míg az egyik az avatár képződésének hátterére világít rá (az Instagram arculatalakító erejét figyelembe véve hajszál pontosan a velejébe vág), a másik már abba a jövőbe enged betekintést nyerni, ami már egyáltalán nem is a jövő, és ha technikailag nem is feltétlen ez lesz a mindent megváltoztató felszerelés, itt is inkább az elv, a virtualizáció és a hús-vér valóság végleges összefonódása az, ami elemzésre érdemessé teszi az eseményt. Ennyire aktuális lesz ma kora este beszélni dolgainkról. Mindenki szeretettel van várva.

Standard
digitális, egyetem

ETR vs. Neptun: gigászok csatája

Ahogy a SZTEreo friss kiadásában írja Varga Ákos, nagyjából “másfél éve annak, hogy az első folyosói pletykák felröppentek arról, hogy a Szegedi Tudományegyetem lecseréli a 2000-ben (!), az országban elsőként itt bevezetett Egységes Tanulmányi Rendszert (ETR-t), a többek között az ELTE-n, a BME-n, valamint tavaly novembertől már a PTE-n is működő Neptunra.” Valóban, mint nagyjából minden intézményben, a suttogás, az információhiány születe aggodalmak nagyban befolyásolták az új rendszer fogadtatását, és valljuk meg, a csordogáló, sokszor egészen városi legendára hajazó történetek sem segítettek annak megalapozásában, hogy az egyébként nem különösebben népszerű ETR-t leváltó rendszert ovációval fogadjuk. Mivel nekem volt és van szerencsé(tlensége)m mindkét rendszerrel foglalatoskodni oktatói adminisztráció ürügyén, hadd indítsak azzal, hogy nincs jó hírem, a Neptun tényleg borzalmas. De rögtön azt is hozzáteszem, más logika mentén, és kicsit másképp, de az ETR is az. Szögezzük le: egyik rendszer sem felhasználóbarát, egyik sem felel meg a 21. században egy ilyen jellegű szisztéma értelmes és logikus, felhasználóbarát menedzseléssel szemben támasztott optimális elvárásoknak. Azért írom, hogy optimális, mert lehet, hogy a minimálist talán súrolják, de attól még nem lesz jobb…

Bővebben…

Standard
digitális, egyetem, előadás

Mobil az oktatásban: ez valami vicc?

mobil-oktatasKészülök a szerdai előadásra, ahol ismét a mobil eszközök és az oktatás kapcsolatáról kell majd beszélnem, elővettem hát a 2013-as diasort, átpörgettem, hogy aktualizáljam kissé, hiszen azóta három teljes év eltelt – úgy látom azonban, hogy sajnos nincs túl sok dolgom: sőt, igazából semmi dolgom. Egész egyszerűen nincs mit kicserélni, átfogalmazni, korszerűsíteni, mert nagyjából nincs változás, ami hűen tükrözi az oktatási rendszer elvi-ideológiai-szakmai helyzetét. Gondoljunk csak az elmúlt hetekben a Facebookon debütált, virálisan terjedő, majd a nagyobb portálok segítségével széles körben megismert képre, ahol a nebulók – nem tudom nem elemezni rögvest kicsit a vizuális megjelenítést – legtöbbje lehajtott fejjel, elmerülve, magukba zárva, társas magányukban küzdenek az aktuális feladattal, míg a mobilok egy praktikusnak ítélt postaszortírozóban pihennek – vélhetőleg kikapcsolt állapotban, mintha csak katalóguscédulák lennének egy frekventált könyvtárban. A hvg.hu emelte nem hivatalos nemzeti konzultációs szintre, hogy ez vajon jó ötlet, vagy ideje lenne elmerengeni azon a lehetőségen, hogy a technológiai fejlődést valamiképp be kellene emelni (egyáltalán: engedni) ott, ahol a legnagyobb szükség lenne rá.

Bővebben…

Standard