digitális

Történetek évszaka

A Penguin Random House mostanság elég rendesen mocorog a közösségi média különböző felületein, nagyon értőn kezdték el használni az Instagramot például (külön szép, ahogy a történet funkciót kiaknázzák egy-egy nyereményjáték beharangozására), és ügyes kampánnyal próbálják közelebb hozni az olvasóhoz az új kiadásokat, aminek legújabb verziója a The Season of Stories: novellákat küldenek emailen keresztül a feliratkozóknak minden nap, amiben persze semmi új nincs technikai értelemben véve, hiszen akár már retrónak is bélyegezhetnék az ügyet, de mégis működik. Egyrészt talán éppen azért működik, mert az email a maga episztoláris formájában tényleg retró: hosszabb szövegek, kifejtett gondolatok, régi, levelezős minta alapján gondolkodunk róla, tulajdonképpen alig illik bele már a mindennapos kommunikációs arzenálba abban az értelemben, hogy már elveszítette privilegizált helyét a digitális alapú kommunikációban, és valami hivatalosságot kapcsolunk hozzá, valamint aszinkrón jellege miatt kicsit ráérősebben foglalkozunk vele. Lassan tényleg semmi más, mint a hagyományos, írott levél szimulációja – annak minden előnyével és hátrányával együtt. Pontosan ezt az aspektust gondolta újra a The Season of Stories csapata, hiszen nem más ez, mint direkt marketing, amit persze mindenki utál, de valahogy az email üzenetként érkező sztorik esetében ez az elkoptatott és álságos közvetlenség, ez az illúzió egészen megelepetésszerűen kezd el működni: az ember várja a leveleket. A történet kibontakozása, egyáltalán az, hogy valamiféle történet bontakozik ki, már önmagában kiszakítja az embert a megannyi bejövő email tengeréből, és egy pici szigetet alakít ki, ahol meg lehet pihenni, ahová vissza lehet térni. Valahogy a technológia érzületére sikerült nagyon jól rátapintania a kampány kreatív csapatának, és piszok jól időzítették az egészet. Mert ki ne szeretne történetekkel gazdagodni nap mint nap?

Standard
digitális

A gyalognak nem kell meghalnia

Érdekes, jövőbelátó, alapvetően már most eldöntendő, etikai kérdésfelvetés Balogh Csaba hvg.hu-n megjelent írása az önvezető autókról, épp ezért fontos megvizsgálni meglátásainak további lehetséges kibontását, adott esetben úgy is, hogy a néhol sarkosabb állásfoglalások újragondolása válhat szükségessé. Mert a gyalognak nem kell meghalnia. Sőt, ahogy minden, a sakkal picit is barátkozó játékos tudja, a gyalogot át kell juttatni a tábla másik végébe, mert csodát lehet művelni, meg lehet változtatni a játék menetét is.

Az önvezető gépjármű már nem a sci-fi kategóriájába tartozó agymenés, hanem nagyon is reális alternatíva a jelenleg – finoman szólva is – meglehetősen egyenetlen járművezetői lehetőségek széles skálájához képest: ha optimális esetet nézünk (vagyis a szoftver, az algoritmusok olyan szinten tökéletesek, hogy valóban nehéz elképzelni, hogy létezik olyan szituáció, amelyre nem tudnak megoldást találni), egész egyszerűen messiásként is tekinthetünk a megoldásra, hiszen az eddig nyilvánosságra került adatok alapján olyan szinten minimalizálja a közlekedési anomáliákat, hogy már egy koccanás is azonnal a vezető hírportálok és napilapok címoldalára kerül. Mégis, a baleset, vagyis a rendszer a neuralgikus pontja képezi Balogh szerint az etikai-morális dilemma magvát. Az egészben az érdekes persze az, hogy mindent ennek vet alá a programozó és a kérdező. Valami elkerülése válik a céllá, nem pedig maga a közlekedés, aminek következtében a feltérképezendő problematika véletlenszerű pontja válik a strukturális középponttá. Ez olyan esetlegességi potenciált szabadít rá a tervező elmére, ami talán épp az eredeti koncepciót negligálja, vagy legalábbis a közlekedési reform lehetőségét marginalizálja, ezért nézzük inkább meg, milyen egyéb változások szükségeltetnek ahhoz, hogy az önvezető jármű egyáltalán forgalomba állhasson, ne csak kuriózum és kísérletek szintjén találkozzunk vele.

Tovább

Standard
digitális

Anti-digitális böszmeségek

Az olimpiai gif-embargó kapcsán jutott eszembe, hogy amolyan note to self-ként csak meg kellene írni, hogy legyen nyoma legalább, micsoda orbitális retrográd, devolúciós ostobaság már az, amikor valaki, aki hatalmi pozíciót vél felfedezni önnön helyzetében, egyszer csak – rosszul ébredt, vagy kimaradt a kávé?! – hadat üzen egy fájlformátumnak, vagy egy digitális alapon működő, ezért (vagy másért) sokkal hatékonyabban és gazdaságosabban működő szolgáltatásnak, esetleg neki esik a bloggernek vagy bloggerinának, hogy mit kommentel akárki az ő irománya alá. Milyen mélyről jövő tudatlanság tökéletes lenyomata az, amikor fogom magam, és betiltom a gif fájlt? Mit tett szegény gif, alias Graphics Interchange Format? Milyen két századdal ezelőtti fajankó nem látja még, hogy ezek a platformok (Ubertől a gifig) már réges-rég más logikai és gazdasági alapokon működnek, és igen, menjünk vissza odáig, miért is nem sikerül rendesen szabályozni ezt az internetnek nevezett micsodát: mert tetszik, nem tetszik, az a jogrend, az a logika, ami a társadalmi valóságunkat próbálja így-úgy keretek közé szorítani, sajnos fényévekre van attól, ami a virtualizációval és a szimulációval elérkezik (és most mindenkit megkímélnék attól a tanulmány hosszúságú melléklettől, amit a reprezentáció vs. szimuláció kapcsán most annyira ide kívánnék tolni). Kedves hatalmaskodók: mindig jön egy másik Uber, még több gif árasztja el a netet, és a kommentelők is vérszemet kapnak. Az, hogy valaki nem érti önnön valóságát és környezetét, még nem jogosítja fel arra, hogy szolipszista mód nekiessen, vésővel, kalapáccsal, vasvillával, ütvefúróval mindennek, legfeljebb ő érzi úgy. De, jaj, rá fog omlani az egész. Omoljon. És ömöljön a sok gif, csak hajrá! (Napi frusztráció-csökkentő gyakorlatunkat olvasták.)

Standard
digitális, hír

Ki mondja meg, hogy mit olvasol a Facebookon?

Épp csütörtökön szellőztette meg a The Guardian azt a kiszivárogtatott dokumentumot, mely szerint a Facebook a trendtémák meghatározásánál nem igazán az algoritmusokra hagyatkozva válogat, hanem bizony emberi kéz, szerkesztői beavatkozás mondja meg, mi terjedhet erős hátszéllel a közösségi oldalon, és mi nem. A sajtó szinte teljes spektrumán végigfutott a hír (mintha csak épp a Facebook belső logikáját követné mindenki…), miszerint a cég úgymond lehalkítja a jobboldali forrásokból érkező hangokat, és felhangosítja, de legalábbis preferálja, és kiemeli a liberális sajtó felől érkező értesüléseket. A “Trending Review Guidelines” szerint két fő forrása van a trendtémáknak: egyrészt a Facebook algoritmusa méri az egyes tartalmak terjedésének mindenféle faktorait, és ez alapján dobja ki az idevágó, trendtémává váló eseteket; másrészt pedig külső RSS hírcsatornákról válogatnak olyan értesüléseket, híreket, amelyeket a legolvasottabb híroldalak állítanak elő. Ahogy a 444.hu fogalmaz:

Eszerint például a szerkesztői csapat megteheti, hogy általuk fontosnak ítélt sztorikat tesznek a trendrovatba. Van egy 10 hírforrásból álló listájuk, (BBC News, CNN, Fox News, The Guardian, NBC News, The New York Times, USA Today, The Wall Street Journal, Washington Post, Yahoo News, Yahoo), az itteni vezető híreket ők is kiemeltként kezelik.

Miért lényeges és problematikus ez a hír? Eddig szent meggyőződésünk volt, hogy az elénk kerülő tartalmakat egy algoritmus rendezi, ami figyeli, milyen témákra, tartalmakra kattintok, vagyis “megtanulja”, mi érdekel, és mi nem, így egy idő után elég nagy pontossággal tudja megállapítani, melyek azok az ismerőseim, kedvelt oldalaim által generált tartalmak, amelyekre jobban figyelnék, és melyek azok, amelyeket simán átpörgetek. Ez sokaknak már akkor sem tetszett, és az algoritmus alakítgatása során egyre többször kellett mindenféle trükköket bevetni, hogy igenis megjelenjen egy-egy tartalom annak ellenére is, hogy nem kattintgatok vagy nem lájkolok állandóan az adott forrás megosztásaira. (Emlékszünk: például ezért kapacitálnak az oldalak arra, hogy ne pusztán lájkoljuk őket, de állítsuk be, hogy minden hírükről elsőként értesüljünk, nehogy lemaradjunk valamiről.) Ez a folyamat vezetett a “szűrőbuborék” kialakulásához, aminek a lényege, hogy lépésről lépésre eltűnnek a szemünk elől azok a tartalmak, amelyek úgymond megzavarnánk a nyugalmunkat (értsd: politikai beállítottságunkat vagy érdeklődési körünket, tartalmi elvárásainkat), és egyre inkább csak olyan tartalmak (és csak olyan ismerősök!) kerülnek a hírfolyamba, amelyek nagy valószínűséggel egyeznek a kis belső világunkkal és a világról alkotott elképzeléseinkkel. Ez akkoriban óriási felháborodást keltett: ma pedig már a Twitter és az Instagram is így működik.

Tovább

Standard
előadás

Dizájnosabb diákat a tudós előadásokhoz!

Már régóta fogalmazódik bennem a kérdés, hogy a tudományos igényű előadásokhoz (most beszéljünk csak erről a szegmensről) vajon miért nem készülnek dizájnosabb prezentációk? Nem tudom, ki hogy van ezzel, nekem valahogy furcsa, hogy valaki veszi a fáradságot arra, hogy a mondanivalóját akár hetekig-hónapokig csiszolgassa, megválogatja a szavait, igyekszik világossá tenni, érthetővé varázsolni az elvontabbnál elvontabb gondolatokat, és a lehető legpontosabban átadni a mondanivalóját, azonban arra már nem veszi a fáradságot, legalább a diák színét vagy a betűtípust kiválassza, vagy alakítsa kicsit. Lehet, hogy csak én vagyok ezzel így, de szerintem csak akkor szabad prezentációt készíteni egy konferenciára, ha annak valamiféle funkciója van – bár tudom jól, mára szinte kötelező elvárássá vált valami PowerPointtal érkezni, mintha ezen múlna bármi is. Viszont ha már valaki úgy érzi, akár elvárás, akár van valami funkciója is, talán érdemes egy kis időt szánni arra is, mi legyen látható a kivetített képeken.

Tovább

Standard
digitális, előadás

Én, az avatár – előadás a Budapest Pontban

Ma kerül sor arra, hogy eleget téve a Budapest pont szíves invitálásának, az online és az offline identitás összefonódásáról beszélek, aminek furcsa, talán baljós apropót ad két esemény is: az egyik az Instagramra ma rászabadított algoritmus működése (amit pontosan senki sem ismer, de közvélekedés, hogy a Facebookhoz hasonló elv valósul meg); a másik pedig, hogy mától kapható az Oculus Rift, a szintén Facebookos háttérrel beindított virtuális valóságot elénk táró kütyü. Bár e két aktualitásnak látszólag vajmi kevés köze van az identitáshoz, valójában rettenetesen sok: míg az egyik az avatár képződésének hátterére világít rá (az Instagram arculatalakító erejét figyelembe véve hajszál pontosan a velejébe vág), a másik már abba a jövőbe enged betekintést nyerni, ami már egyáltalán nem is a jövő, és ha technikailag nem is feltétlen ez lesz a mindent megváltoztató felszerelés, itt is inkább az elv, a virtualizáció és a hús-vér valóság végleges összefonódása az, ami elemzésre érdemessé teszi az eseményt. Ennyire aktuális lesz ma kora este beszélni dolgainkról. Mindenki szeretettel van várva.

Standard