digitális

Prezi Last

Lelkes levelek érkeznek mostanában az egyik kedvencemtől, a Prezitől, amelyekben arról adnak hírt, hogy meghallgattatott a felhasználói bázis (You spoke, we listened), és olyan fejlesztések eredményét tárják most elénk, amitől lehidalunk. Alap hibám, hogy early adopter vagyok rengeteg területen, imádom, ha a saját munkafolyamataimat is meg tudom néha újítani, szeretek újat mutatni előadásokkal, prezentációkkal is, így a Prezi általában jól tud jönni, pláne ha épp valami újdonsággal segítenek. Számomra teljesen természetes volt, hogy a működő Edu licencemmel rácuppanok a Prezi Next elnevezésű újdonságra, bár már ott le kellett volna állni, amikor világossá vált, hogy a “sima” Prezi (Prezi Past?) tartalma nem importálható, nincs átjárás a két felület között. De mivel látványra, sablonkezelésre tényleg annyira könnyednek és látványosnak bizonyult az új verzió, hát – botor mód – azonnal nekiveselkedtem a most zajlott konferenciánkra készült előadásom vizualizációjának (éljen az időszűke!), hogy pillanatok alatt sikerült egy értékelhető, nem túl csicsás, nem túlzoomolt, nem túlmozgatott, ám mégis mozgalmas alapot összerakni. “Öröm és bódottá” – csak hogy még nagyobb legyen a hullámvasúton a lejtő. Mivel filmekről beszéltem, szükség volt néhány klipre, hogy megmutassam a közönségnek, pontosan miről is beszélek. Csakhogy: a sima, ingyenes licenccel nincs lehetőség videó feltöltésére. (Gyors megjegyzés: nem célom megkérdőjelezni akár a Prezi, akár más financiális megfontolásait, pláne, ha hagyják, hogy bizonyos dolgokat ingyen tudjon az ember használni. De: mégis mi a fészkes fene indokolja, hogy ugyanazon licenc alatt a két felület, a régi Prezi és Prezi Next totál más jogosultságokat ad? Milyen felhasználói elégedettségre tetszenek számítani? A felületen egyszerűsítünk, a jogosultságon bonyolítunk?) Oké, végülis megtaláltam a Vimeo-n egy szabadon beágyazható verzióját a megálmodott matériának, eddig a beillesztések mentek, ha van internet kapcsolat. Na, kérem, itt az sem: kizárólag a YouTube-ról illik dolgozni. (Ez lenne a Next? Ez inkább Back…) Rendben, nézzük a YouTube-ot. Siker, megvan, simán beillesztem, de már morcos vagyok.

Bővebben…

Standard
digitális, egyetem

Neptun, encore

A tavaszi félév végén az országban utoljára állt át az SZTE a Neptun tanulmányi rendszerre, a várakozáskhoz képest egyébként meglepően zökkenőmentes volt a procedúra, amennyire lehet sejteni, az egyetemi informatikusok mindent megtettek annak érdekében, hogy a nem csak hírből szörnyű tanulmányi rendszer egyáltalán működjön (minden elismerésem az övék egyébiránt). Mondjuk ki, legyünk túl rajta: a Neptun nem egy jól sikerült rendszer. Lehet, hogy valahol, valamire, valamikor jó volt, vagy jó lehet, de az semmiképpen nem az, amire, ahol, és amikor használjuk. Merthogy nem lehet rendesen használni. 2017-et írunk, tessék megnézni a világ legegyszerűbb online felületeit, hogy néznek ki és mit csinálnak, majd meg lehet nézni a világ legbonyolultabb online felületeit, hogy néznek ki, és hogy működnek, utána sajnos más konklúzió nem lehet, mint hogy a Neptun bizony nem erre a korra termett, és nem a kor kihívásaira ad választ, és egyáltalán nem úgy funkcionál, ahogy kellene. Lehet biztosan toldozni-foltozni, de nem tudom, érdemes-e: ilyenkor szoktak úgy dönteni egyébként, hogy a teljes kódot újraírják, mert már menthetetlenül elbaltázott az egész az alapoktól.

Bővebben…

Standard
digitális, web

Megosztási etikett az Instagramon

Amikor az ember egy olyan képet tesz fel az Instagram felületére, ami másoknak is elnyeri tetszését, előfordul, hogy beindul a reposzt, vagyis a tartalom mások által történő megosztása. Ennek megvan a bevett szokása, gyakorlata: mint minden más esetben (tudományos szövegben, újságcikkben, irodalmi idézetekben stb.), hivatkozni kell a tartalom előállítójára, ne adj isten még jelezni is lehet számára, hogy szeretnénk felhasználni az adott tartalmat. Ennek nem pusztán jogi oldala van, hiszen ha a tartalomelőállító figyelmét felhívjuk arra, hogy szeretnénk megosztani saját csatornánkon az ő tartalmát, akkor az nekünk generál forgalmat (meg persze neki is, hiszen explicit módon jelezzük, hogy ezt nem mi készítettük, hanem ő), illetve eleve megnyerhetjük az illetőt, aki bekövethet bennünket, és akár kollaborációig is fajulhat a dolog. Ha minden a normális kerékvágásban megy, akkor nincs is semmi probléma, sharing is caring, mindenki boldog, happy end. De mi van akkor, ha valaki kissé ügyetlenül hivatkozza az eredeti szerzőt az Instagram felületén, majd valaki más már a megosztott képet repostolja úgy, hogy nem az igazi eredetet, a tartalom előállítóját, hanem már a repostolt anyagot veszi át, és ott szerzőként nem a valós szerzőt, hanem a repostoló fiókját jelöli meg? Kezd zavarossá válni? Csavarjunk egyet a történeten: mi történik akkor, és vajon mi a helyes eljárás a sztoriban részt vevők számára, ha az eredetileg korántsem kereskedelmi céllal született kép végül egy webshop kereskedelmi célú posztjává válik? Így jártunk most a #BREW esetén: avagy a kísérlet még nem ért véget!

Bővebben…

Standard
#BREW
digitális

A #BREW-kísérlet

Ha jól emlékszem, épp egy másik kutatás adatfelvételi fázisában voltunk, kávéztunk, és közben az Instagramon nézegettünk kávés képeket, amikor eszünkbe jutott, milyen jó is lenne hangulatos kávés képekkel bombázni a közönséget. Persze nem is akármilyenekkel, hanem az épp akkor favorittá váló, úgynevezett újhullámos kávéhoz kötődő atmoszférát, hangulatot, életképet szerettük volna képileg megfogalmazni, annak a rituáléval felérő mivoltát. Rá is kerestünk néhány ilyen jellegű profilra, és figyelni kezdtük, mit és hogy csinálnak, és innen egyenes út vezetett ahhoz, hogy egy újabb kutatási projekt körvonalazódjon (így kávézzon az ember kutatók társaságában). 2015 őszén az újhullámos közeg az Instagramon egészen jól behatárolható közösségként működött, mindenki ismert mindenkit, viszonylag alacsonyak voltak a követési számok, lassabban csorogtak a lájkok, viszont egyre csodálatosabb, kifejezőbb képi világ kezdett kirajzolódni, aminek a közös nevezője a kávé — a gyümölcs, a pörkölőből kiömlő bab, a frissen őrőlt szemcsék, és a lassan lefolyó, bordós-bíborosan melengető ital — feltétel nélküli szeretete. El is határoztuk, hogy valamilyen úton-módon “betörünk” ebbe a körbe, ami jelentős kihívás volt, hiszen akkoriban sem a kávé ezen ágához nem konyítottunk egy parányit sem, se iparági ismerősökkel nem rendelkeztünk, és visszatekintve azt is kijelenthetjük, hogy kevés fogalmunk volt arról, hogy működik az Instagram. Tudom, mindenki, aki posztolgat, azt gondolja, tudja, de ahogy a céljainkat kezdtük tudatosan megvalósítani, arra kellett rádöbbennünk, sajnos ez nem igaz. Eleinte egy kicsit trollos hozzáállással indítottunk, ami csupán annyiban nyilvánult meg, hogy el szerettük volna téríteni az érintett kávés közösségben az egyik leggyakrabban használt hashtaget, történetesen a #brew kifejezést (ami az alternatív kávé egyik megfelelője, akkoriban talán a legfelkapottabb volt), hogy a mi profilunkra irányítsuk az erre rákereső látogatókat, így biztosítva előkelő és megkerülhetetlen szerepünket egy olyan közegben, ahol a kutya se ismer bennünket. Hamar rá kellett jönnünk azonban, hogy ez az egész kaland ennél jóval összetettebb, és sokkal komolyabb felkészültséget igényel — és innen indult a valódi kutatás.

Bővebben…

Standard
digitális

Történetek évszaka

A Penguin Random House mostanság elég rendesen mocorog a közösségi média különböző felületein, nagyon értőn kezdték el használni az Instagramot például (külön szép, ahogy a történet funkciót kiaknázzák egy-egy nyereményjáték beharangozására), és ügyes kampánnyal próbálják közelebb hozni az olvasóhoz az új kiadásokat, aminek legújabb verziója a The Season of Stories: novellákat küldenek emailen keresztül a feliratkozóknak minden nap, amiben persze semmi új nincs technikai értelemben véve, hiszen akár már retrónak is bélyegezhetnék az ügyet, de mégis működik. Egyrészt talán éppen azért működik, mert az email a maga episztoláris formájában tényleg retró: hosszabb szövegek, kifejtett gondolatok, régi, levelezős minta alapján gondolkodunk róla, tulajdonképpen alig illik bele már a mindennapos kommunikációs arzenálba abban az értelemben, hogy már elveszítette privilegizált helyét a digitális alapú kommunikációban, és valami hivatalosságot kapcsolunk hozzá, valamint aszinkrón jellege miatt kicsit ráérősebben foglalkozunk vele. Lassan tényleg semmi más, mint a hagyományos, írott levél szimulációja – annak minden előnyével és hátrányával együtt. Pontosan ezt az aspektust gondolta újra a The Season of Stories csapata, hiszen nem más ez, mint direkt marketing, amit persze mindenki utál, de valahogy az email üzenetként érkező sztorik esetében ez az elkoptatott és álságos közvetlenség, ez az illúzió egészen megelepetésszerűen kezd el működni: az ember várja a leveleket. A történet kibontakozása, egyáltalán az, hogy valamiféle történet bontakozik ki, már önmagában kiszakítja az embert a megannyi bejövő email tengeréből, és egy pici szigetet alakít ki, ahol meg lehet pihenni, ahová vissza lehet térni. Valahogy a technológia érzületére sikerült nagyon jól rátapintania a kampány kreatív csapatának, és piszok jól időzítették az egészet. Mert ki ne szeretne történetekkel gazdagodni nap mint nap?

Standard
digitális

A gyalognak nem kell meghalnia

Érdekes, jövőbelátó, alapvetően már most eldöntendő, etikai kérdésfelvetés Balogh Csaba hvg.hu-n megjelent írása az önvezető autókról, épp ezért fontos megvizsgálni meglátásainak további lehetséges kibontását, adott esetben úgy is, hogy a néhol sarkosabb állásfoglalások újragondolása válhat szükségessé. Mert a gyalognak nem kell meghalnia. Sőt, ahogy minden, a sakkal picit is barátkozó játékos tudja, a gyalogot át kell juttatni a tábla másik végébe, mert csodát lehet művelni, meg lehet változtatni a játék menetét is.

Az önvezető gépjármű már nem a sci-fi kategóriájába tartozó agymenés, hanem nagyon is reális alternatíva a jelenleg – finoman szólva is – meglehetősen egyenetlen járművezetői lehetőségek széles skálájához képest: ha optimális esetet nézünk (vagyis a szoftver, az algoritmusok olyan szinten tökéletesek, hogy valóban nehéz elképzelni, hogy létezik olyan szituáció, amelyre nem tudnak megoldást találni), egész egyszerűen messiásként is tekinthetünk a megoldásra, hiszen az eddig nyilvánosságra került adatok alapján olyan szinten minimalizálja a közlekedési anomáliákat, hogy már egy koccanás is azonnal a vezető hírportálok és napilapok címoldalára kerül. Mégis, a baleset, vagyis a rendszer a neuralgikus pontja képezi Balogh szerint az etikai-morális dilemma magvát. Az egészben az érdekes persze az, hogy mindent ennek vet alá a programozó és a kérdező. Valami elkerülése válik a céllá, nem pedig maga a közlekedés, aminek következtében a feltérképezendő problematika véletlenszerű pontja válik a strukturális középponttá. Ez olyan esetlegességi potenciált szabadít rá a tervező elmére, ami talán épp az eredeti koncepciót negligálja, vagy legalábbis a közlekedési reform lehetőségét marginalizálja, ezért nézzük inkább meg, milyen egyéb változások szükségeltetnek ahhoz, hogy az önvezető jármű egyáltalán forgalomba állhasson, ne csak kuriózum és kísérletek szintjén találkozzunk vele.

Bővebben…

Standard