digitális, film

Sírtól a bölcsőig

Benjamin Button Furcsa érzés végignézni David Fincher dolgozatát, amely F. Scott Fitzgerald novellája alapján készült, mert egyrészről egy borzasztóan elnyújtott rétestészta, amely meg sem próbál a felszínen túl kapirgálni, másrészt meg a szokatlan szituáció és a rengeteg felmerülő kérdés mégis továbblendíti az embert minden nyűgén. Szögezzük le: 166 percig egy poénra építeni nehéz ügy, tudta ezt Fitzgerald is, talán nem véletlen a novella forma. Pláne úgy problémás, hogy valójában semmit nem ad hozzá az alkotó, sőt, talán nem megyek túl messzire, ha azt állítom, ki sem bontja érdemileg a kapcsolódó kérdésköröket: olyan az egész, mintha valami minimálisan feltuningolt Forrest Gump tekeregne visszafelé az életben (talán nem is véletlen, hogy Eric Roth révén van összefonódás), hiszen a Brad Pitt által megformált Benjamin nem úgy néz ki, mint aki Forrestnél többet felfogna abból, ami körülötte zajlik, ráadásul Forrest meglátásai szerethetőek, együgyűségükben örök érvényűek és találóak voltak. Benjamin ehhez képest kifejezetten lapos figura – szerepe semmi más, csupán a fordított időfolyam kontrasztjának megjelenítése. Ami a filmet megmenti, az a vizuális megjelenítés, a fejét néhol felütő finom humor, és a romantikus film szabályainak végletekig tökéletes alkalmazása. Nem Fincher műfaja ez, ám kifejezetten bravúrosan szövi a cselekményszálakat a románc és az elkerülhetetlen vég eljövetele felé, és többnyire sikeresen el is kerüli a csöpögős érzelgősség csapdáit.

Kitűnő színészgárda igyekszik kiszínezni a szürke cselekményt (valljuk meg őszintén, Benjamin élete csupán azért lehet film témája, mert ugyebár a teste fiatalodik, egyébként narratológiailag majdhogynem érdektelen): Pitt mellett Cate Blanchett és Tilda Swinton, valamint Julia Ormond és Elias Koteas is brillírozik, és igyekszik valamennyire érdekessé varázsolni a botladozó férfi protagonista létét. Sajnos azonban a koncepció hiányát ők sem tudják teljesen ellensúlyozni: ha a filmkészítő semmit nem akar különösebben mondani alkotásával, akkor azon a színészek sem tudnak nagyon változtatni. Ennek ékes példája Pitt alakítása, amely nem a maszkmesterek és a digitális trükkök miatt ennyire visszafogott, hovatovább észrevehetetlen és semmilyen. Korábbi szakmáját kell hoznia: modell, akinek bizonyos helyzetekben kell pózolni, hiszen nincs mit eljátszani. Ez jellemző az egész filmre is: végtelenül professzionális kivitelezés, de talán éppen ezért kiszámítható, steril, amolyan “se íze, se bűze” jellegű munka, amit mondjuk egy feszesebb vágással még akár fel is lehetett volna dobni egy kicsit.

Egyébként Pitt párja, Ms. Jolie filmjével, az Elcserélt életekkel furcsa párhuzam lelhető fel a történelmi hűséget szem előtt tartó alkotásban annyiban, hogy a gazdasági világválság ehelyütt is éppoly könnyen marad ki a kontextusból, mint ahogy a vörös veszedelem emlegetése, vagy a polgárjogi mozgalmak fellendülése – holott a szeterotipikus fekete família ürügyén minimum kötelező lett volna legalább jelzés szinten foglalkozni ilyesféle kérdésekkel is – ügyesen integrálhatóak ezek a témák – a háborúkhoz hasonlóan – a romantikus eposzba. A társadalmi problematika ilyen mértékű kerülgetése (holott a film felütése sejtet ilyesféle irányt is) még a minimális reflexiót is elveszi a történettől, ami pedig talán segíthetett volna a végig a felszínen mozgó történet esetleges mélységeinek a feltárását.

Végül pedig egy kis betekintés abba, hogy is sikerült Brad Pittet digitálisan megformázni a visszafelé történő fejlődés tekintetében:

Standard