film, könyv

Év végi – év eleji zanza

Happy New Year (photo copyright by Prince Charles Cinema)Az ünnepi belassulásban kissé elmaradtam – mármint nem igazán (értsd: sehogyan sem) jeleztem, mi minden kulturális termék került elibém, és hogy miként is vélekedem róluk, így most a teljesség igénye nélkül, néhány keresetlen szóval illetném ezeket. Kezdjük az olvasmányokkal: bár kétségtelen, hogy az év lezárása jóval több dolgozatot, zh-t illetve szakdolgozatot tartogatott sajnos, mint tervbe volt véve, így kevés idő jutott a betűfalásra, azért néhány könyvet csak sikerült abszolválnom. Az egyik egy újrázó: Stephen Fry Csináljunk történelmet című kötete kötelező olvasmány, többször is megjegyeztem már, most is csak arra tudok mindenkit buzdítani, hogy ha eddig ódzkodott is ettől az ürgétől, akkor többet ne tegye – legyen számára 2011 Fry éve (ez most úgyis divat – minden év valaminek az éve… mondjuk nálam 2011 valószínűleg 2011 éve lesz, de ezt csak félve merem leírni, bár el tudom képzelni, mekkora Facebook fan page lájk-halmazt lehetne egy kis kitartással egy ilyesmi köré rittyenteni…)!

Bővebben…

Standard
film

Vatikáni sztori epifánia nélkül

Angyalok és démonok Csapjunk is a közepébe, és vizsgáljuk meg, miért sikerült közepesre Ron Howard filmje. Dan Brown regényének építkezésében a ciklikus ismétlődés a feszültség fokozását szolgálja, amit úgy ér el, hogy az egyes gyilkosságok között a kulturális, művészettörténeti és emberi háttér információkat és egyéb, a történet titkait felfedő morzsákat ügyesen adagolja. A film azonban megpróbálja mindezt egyben lenyomni a néző torkán, így az első néhány perc valójában gyorstalpalóként minősíthető, ami önmagában nem is lenne baj, ha nem lenne ugyanaz az információ unásig ismételve (pl. az illuminátusok bosszújának oka legalább tízpercenként elhangzik, hogy a legostobább néző se feledje, mi indokolja a vérengzést), és nem lenne az egész valami megmagyarázhatatlanul átlátszó – és éppen ezért a kezdettől fogva hamis – politikai korrektségbe öltöztetve. Az ifjú camerlengo (Ewan McGregor) ugyanis minimum tízszer elmondja, mennyire elhibázott döntésnek gondolja az illuminátusok hajdani üldöztetését, és valójában bocsánatot is kér érte az egyház nevében (minő felvilágosultság!), amiért cserébe persze mindenki meghatódik majd a végén az egyházfő és az eleinte teljesen unszimpatikusra vett figurába burkolózó (majd egy másodperc alatt az egyetlen hithű és igaz, jámbor, bölcs és jóságos katolikussá vedlő), Armin Müller-Stahl által megszemélyesített karakter győzelmén, és az egyház újjászületésén.

Veszélyes dolog MacGuffin-t megtenni a film csúcspontjául, mert ha egyébként is sikerül mókuskerékké változtatni a feszültség narratív konstrukcióját, akkor a nyilvánvaló blöff sem fogja megmenteni a végeredményt. A MacGuffin ugye az a kiváltó ok, ami a végén már nem is olyan lényeges, akár feledésbe is merülhet, hiszen csupán arra való, hogy beindítsa a történetet, a történet szövését, ám nem tekinthető megoldásnak, feloldásnak, vagy igazi rejtélynek – tessék csak Hitchcock felé nézelődni ez ügyben (is). A regény narratívája nagyon jól kezeli a hitchcocki fogást, hiszen az antianyag tényleg csak arra szolgál, hogy az általa jelzett fenyegetés megnyissa a Vatikán kapuit, és betekintést nyerhessen a világi olvasó (naná, hogy a fokalizátor, vagyis Langdon figuráján keresztül) egy különös, rejtélyes, zárt világba, amiről vajmi keveset tud – pláne a falak mögött megbúvó véres politikai harcokról. A szöveg úgy épül fel, hogy valójában teljesen mindegy, hogy az antianyag robban vagy sem: az egyház így is, úgy is megmenekül, újjászületik, a kérdés sokkal inkább a krimi szálra tevődik át, ami pedig a háttérben megbúvó motivációkra és valós bűnügyekre koncentrál. A film narratívája Langdon-t (Tom Hanks) jófej segítővé silányítja, aki azon túl, hogy nyilvánvalóan jóval többet tud az egyház történetéről, mint bármelyik hívő és egyébként szakértő, netán vatikáni alkalmazott, vagy éppen ott szakértő karakter, sajnos nem tehet egyebet, mint intuitív módon, szoborangyalok nyilai által vezérelve végigasszisztálja a gyilkosságsorozatot.

Brown sikerének egyik titka az, hogy izgalmassá tudja tenni a szimbólumokat, a művészettörténeti-történelmi hátteret valóságos bűnügyi szövevénnyé képes tenni. Így a legfeszültebb pillanatban is képes egy-egy ikonológiai utalással még fokozni a fokozhatatlant, és mindez korántsem hat műfaj-idegennek. A forgatókönyvírók már nem tudnak mit kezdeni az anyaggal, még akkor sem, ha a szakmában igen jól ismert és ellismert David Koepp is dolgozott az ügyön: a suspense kiiktatásával sajnos nincs mit kezdeni. Az egyre durvább események így elsilányulnak, súlytalanná válnak, és a filmet már csak a látvány, a színészi játék, és a készítését körülölelő modern, ügyesen fabrikált mítosz működteti. Se íze, se bűze, de színes, széles vásznú – és az antianyag tényleg nagyot szól. Esti szórakozás gyanánt működőképes, élvezhető dolgozat, többszöri megtekintést nem indukál egyetlen aspektusa sem.

Standard