film

A nemzetközi helyzet egyre fokozódik, majd úgy is marad

A bűn árfolyama Valójában nagy öröm olyan színészekkel találkozni egy láthatóan nagy költségvetésű filmben, akik többnyire már puszta jelenlétükkel garantálják, hogy a történet idejére bizony megfeledkezhetünk minden napi nyűgtől, és átadhatjuk magunkat a mozi varázsának. A bűn árfolyama nem csak címében nemzetközi, hiszen a helyszíneken túl a színészek maguk is egy nívós, országhatárokon és generációkon átívelő gárdát alkotnak, elég említeni például Clive Owen, Armin Müller-Stahl, Ulrich Thomsen vagy Naomi Watts nevét, és a megannyi mellékszerep kivételesen jól sikerült alakításait. A történet vérbeli összesküvős-pénzpiacos-korrupciós-fegyverkereskedős szálon fut, melynek motorja az owen által alakított egykori brit nyomozó, aki most az Interpollal a háta mögött folytatja mára már becsületbeli üggyé fajult tevékenységét. El is jut persze a hal fejéig, ahol akkora a bűz, hogy teljesen nyilvánvalóvá válik (ha valaki nem értené, ki is mondják), hiába füleli le a nyomozati anyagban megnevezett fejeseket, a metódus tovább fog működni, csak éppen más bábúk töltik be majd az egyes szerepeket. A korrupció felszámolására szakosodott történetek mindig is megtalálják a közönséget, és a kliséktől ez a film sem tud jelentősen elszakadni, talán csak annyiban, hogy Owen karaktere teljesen tisztában van azzal, hogy egy ponton túl nemhogy nem lehet a törvényes eszközökkel élve célba érni, sajnos önmagunk is korrumpálódunk a nemes ügy hajszolása közben.

Valamiért a sötétebbre és agyasabbra sikeredett Sziriána ötlött fel párhuzamként, bár kétségtelen, hogy ott felvállalták a legreménytelenebb és kilátástalanabb lezárást – jelen produkciónak sajnos csak egy apró pukkanásra futotta a végén. Egy végtelenül jól és szövevényesen építkező filmet ugyanis bűn úgy lezárni, ahogyan azt Tom Tykwer rendező tette, bár a nézői azonosulás révén sikeresen erősíti meg vászon-ideálunkat, amennyiben nagyjából egyforma értetlenséggel az arcunkon próbáljuk feldolgozni a történteket. Persze lehet, hogy éppen ez is volt a cél: a totális döbbenet, a be nem tölthető hiányérzet, az egész ügy felgöngyölítését övező határtalan hiábavalóság, aminek olyan olaszos lazasággal vet véget, mintegy félresiklott deus ex machina-ként, a két lövés, melyre a jó isztambuli lakosok még csak az orrukat sem dugják ki az ablakukon. Kár érte, ígéretes munka egészen az utolsó jelenetig.

Standard
film

Iparos kémkedés

Kettős játék A vicces-iparikémkedősnek szánt Kettős játék című dolgozat elég nagy svunggal indít, hiszen a sztárparádé, amelybe kitűnő színészek is keveredtek, valamint a gyártás szintjén is felvonultatott nagyágyús arzenállal így is kell, és valóban, az első néhány perc, valamint a groteszkül előadott főcím el is hiteti a nézővel, hogy itt valami nagy dobás készül: csavaros sztori, ütős dumák – de aztán úgy az első fél órát követően az óráját nézi az ember, hogy vajon meddig tart az egész. A történet önmagában kitarthatna 120 percig, ám a megvalósítás arról tanúskodik, hogy egy ügyes vágóval felvértezve ezt bizony 80 percbe sűrítve kellett volna tálalni. A sokat emlegetett ritmus ugyanis mintha teljesen elkerülte volna az egyébként nem a semmiből érkező Tony Gilroy figyelmét, és mintha néha ráaludt volna a vágóasztalra, hogy aztán felriadva implementáljon egy kis akciósabb részt is – ettől azonban olyannyira hullámzó lett a cselekményszövés, hogy a végére már a legabszurdabb szövegelemek sem tudják felvidítani az embert. Áœdítően vicces lenne maga az alaptéma, miszerint a sok kenőcs meg testápoló titkait egymástól szigorúan titkos kémhálózatok segítségével lopkodó iparosok egy Bánfi hajszesz receptjével világot készülnek váltani, és persze mekkora nem mindegy, hogy melyik cég jön ki ezzel hamarabb – de ezt az abszurd vonalat sajnos nem sikerült a kémfilmes kellékekkel olyan szinten ötvözni, hogy valami nóvum is keletkezzen.

Clive Owen és Julia Roberts kettőse egy kevésbé akciós Brangelina Mr. & Mrs. Smith páros, csak az a gond, a bizalmatlansági tényezőt itt nem sikerült kellő szinten aktiválni, így elég zavarosra sikeredett a párocska viaskodása. A csattanó felépítése sem sikerült: valójában ugyebár csak akkor lehet igazán csattanóról beszélni, ha alaposan, következetesen felépített az odáig vezető út – ehelyütt azonban a végkifejlet egy jelenet csupán a többi közül, ráadásul még csak nem is a legfrappánsabb. Kár a kitűnő színészekért (pl. Paul Giamatti vagy Tom Wilkinson), bár nyilván az volt a cél, hogy bemutassák, hogy lehet nagyobb összeget filmnek álcázva lenyúlni a stúdiótól. Ennek a filmnek egészen bizonyosan senki nem fog küzdeni-kémkedni a receptjéért.

Standard