digitális, előadás

Én, az avatár – előadás a Budapest Pontban

Ma kerül sor arra, hogy eleget téve a Budapest pont szíves invitálásának, az online és az offline identitás összefonódásáról beszélek, aminek furcsa, talán baljós apropót ad két esemény is: az egyik az Instagramra ma rászabadított algoritmus működése (amit pontosan senki sem ismer, de közvélekedés, hogy a Facebookhoz hasonló elv valósul meg); a másik pedig, hogy mától kapható az Oculus Rift, a szintén Facebookos háttérrel beindított virtuális valóságot elénk táró kütyü. Bár e két aktualitásnak látszólag vajmi kevés köze van az identitáshoz, valójában rettenetesen sok: míg az egyik az avatár képződésének hátterére világít rá (az Instagram arculatalakító erejét figyelembe véve hajszál pontosan a velejébe vág), a másik már abba a jövőbe enged betekintést nyerni, ami már egyáltalán nem is a jövő, és ha technikailag nem is feltétlen ez lesz a mindent megváltoztató felszerelés, itt is inkább az elv, a virtualizáció és a hús-vér valóság végleges összefonódása az, ami elemzésre érdemessé teszi az eseményt. Ennyire aktuális lesz ma kora este beszélni dolgainkról. Mindenki szeretettel van várva.

Standard
film, publikáció

Ismét az Avatarról az Apertúra Magazinban

Az egész úgy kezdődött, hogy a Film Theories előadásai során elérkeztem a digitális elmélet és kultúra témaköréhez, és ezt kellett valamiféleképpen illusztrálni. Mivel mindig igyekszünk valamennyire haladni a korral, így kézenfekvőnek tűnt, hogy akkor az Avatar jó illusztráció lesz, és találtam is néhány olyan bemutató videót, amely a technológiai váltás aspektusait mutatja be: be is került néhány az előadás prezijébe. Emellett a Contemporary Visual Culture során is előjött a téma, és persze elég sok mindenen el kezdtem agyalni – nos, ebből született gyorsan az a szöveg, amely az Apertúra Magazinban jelent most meg “James Cameron hadüzenete a filmelméletnek” címmel. Nem törekdtem persze a kimerítő elméleti taglalásra, inkább csak arra szerettem volna rávilágítani, hogy a filmelméletek eddigi módszerei nem feltétlenül lesznek adekvátak akkor, ha Cameron filmkészítési modellje, technológiája egyre inkább része (vagy egésze) lesz a fősodorbéli filmgyártásnak, hiszen némely elméleti keretek esetében az egész teória fundamentumát kérdőjelezi meg, mások esetében pedig olyan formai változásokkal kell szembesülni, amelyek megintcsak alapos átgondolást tesznek szükségessé.

James Cameron hadüzenete a filmelméletnek »

Standard
digitális, film

Háromdé

3D Megállíthatatlanul jön a három dimenziós szórakoztatás, és nem kell túl nagy jósnak lenni ahhoz, hogy megtippeljük, nagy valószínűséggel most tényleg elérkezett a változás, most valóban jön a folyamatos, fokozatos átállás. Merthogy a 3D korántsem új találmány, és a mozi már rég foglalkozott vele (az ötvenes évektől), leginkább persze a televízió térhódítása ellenében vetette be, a nézők visszacsalogatását célzandó. Nem jött be, legalábbis nem hozta azt az eredményt, amit a mélyponton lévő filmipar előzetesen elvárt a technológiától. Látványos, bár drága; élvezetes, bár macerás – szemüveg kell hozzá, projektor, stb., vagyis már megint befektetés. A hatvanas éveket követően aztán le is csendesült a 3D-ről szóló híráradat, nem is nagyon készültek filmek ezzel a módszerrel, legalábbis egész estés játékfilmek nem igazán, és igen sokáig jegelte a projektet Hollywood is (bár a 80-as években volt egy kis reneszánsza). Mostanra azonban úgy tűnik, a technológiai akadályok egyre kevésbé akadályok, és a világon elég 3D vetítőtechnikával ellátott mozi létezik már ahhoz, hogy megérje 3D-s verziókat készíteni egyes, főként persze sikerre ítélt filmekből, vagy – ahogyan az Avatar példája is bizonyítja – egyenesen erre tervezni projekteket. Önmagában azonban a mozi már nem tudná ezt a technikát olyan szinten bevezetni, amelynél megérné a gyártás is – és most a rivális mediális aréna sokkal inkább partner lehet, mint valaha!

A televízió elleni csata annak idején a legtöbb filmtörténész szerint valóban technológiai ellentéten alapult, manapság azonban a média formátumok konvertálhatósága és beágyazhatósága révén erről már szó sem lehet. Sokakkal ellentétben úgy látom, a 3D sem azért indul most hódító útjára, mert azt csak a moziban lehet majd élvezni: a YouTube éppen mostanság mutatta be a 3D-t lehetővé tévő technikáját, amelyet hamarosan szabadjára is engednek, és innentől kezdve várhatóan bárki készíthet és nézhet 3D-videókat a neten kénye-kedve szerint. Ráadásul

[a] YouTube kedves gesztusa, hogy térhatású videói több elterjedt szabványt is támogatnak, így akinek nem piros-ciánkék hanem mondjuk borostyánsárga-kék vagy magenta-zöld szemüvege lenne otthon, ne búslakodjon, hanem válassza ki a neki megfelelő megjelenítési módot. (isite.hu)

Ehhez hozzáadódik, hogy jönnek a 3D-s televíziók, nyilván megfelelő műsorkínálattal is hamarosan, vagyis egyértelmű, hogy nem egyedül a mozi lép a dimenziók kitágításának rögös (vagy már korántsem oly rögös) útjára. A felhasználók (mert ugye mostanra teljesen világos, hogy a hagyományos értelemben vett nézőről már nem igazán lehet beszélni) tehát az intermedialitás korában már nem csupán egyetlen, kizárólagos eszközön érhetik el az egykor megváltónak gondolt (sőt, sokak által Cameron filmje kapcsán is ilyeténképpen üdvözölt) formátumot, sőt kedvükre játszhatnak, kísérletezgethetnek is vele. Hogy mégis miért lesz ez jó a mozinak is? Nos, ha a mozi, a filmipar nem lépi meg ezt a tényleg nagy lépést, akkor egyszerűen leírta volna magát. Lehet, hogy ma még úgy gondoljuk, hogy az Avatar óriási mérföldkő, hihetetlen technikai bravúr és történelmi váltás a film történetében, de már most lehet látni, hogy a filmipar egyszerűen kénytelen volt váltani, nem volt más kiút. Kétségtelen, hogy egyelőre sikeresnek tűnik az akció, és talán ezt biztosítja az is, hogy a mozi a beágyazhatóság révén továbbra is bírja majd a tempót más mediális megoldásokkal, de ahhoz, hogy kivételes és egyedi legyen ennél hamarosan több kell. Nem tudom, elég lesz-e az IMAX – talán kicsit több kell (pláne annak tekintetében, hogy az országos IMAX-terítés kicsiny hazánkban például meglehetősen csekélynek mondható). A kérdés tehát jelenleg az, hogy vajon mi jön a 3D-n túl a film kalandos történetében?

Standard
digitális, film

Az erdő kékségének titka, avagy soha ne nyisd ki Pandora szelencéjét!

Avatar Á“riási várakozás előzte meg James Cameron nagy dobásnak szánt filmjét, az Avatart, amit sokan egyenesen a mozi megmentőjeként, mintegy messiásként vártak, és az előzetes kritikai fogadtatás csak fokozta a várakozást, hiszen a film látványvilága egytől egyig mindenkit lenyűgözött. Miután átverekedtem magam a Cinema City csúfondárosan silány és felháborítóan múlt századot idéző, online-nak csúfolt jegyrendelő rendszerén, végül szigorú szemüvegem elé helyezhettem a foltoktól megtisztított 3D-s szemüveget, és elindulhattam a mozi történetének mérföldköveként aposztrofált filmes utazásra. Visszatértemkor számadást végeztem: az Avatar című dolgozatot bizony látni kell – de ennél több jót nehéz elmondani róla.

Vizualitás, képtechnológia

Ez a film valójában egy elronott attrakció mozi, hiszen a vizuális élményért lehet megnézni, akár többször is persze, lehetőleg mindenféle mozitechnológiai köntösben: hagyományos, kétdimenziós, majd 3D, digitális 3D illetve IMAX 3D kivitelben is. Ez nagyjából mindent el is mond az egészről: technológiai filmről van szó: a háromdimenziós diegézis hasonszőrű hangtechnikával megspékelve homogén módon tátott szájú közönséget indukál, akik olyannyira elmerülnek a vizuális gyönyörhalmazban, hogy nem is kell odafigyelniük semmi másra. Kétségtelen, hogy a háromdimenziós mozi révbe ért: Cameron hihetetlen jól időzítette forradalmi technológiájának entré-jét, hiszen ezt a filmet egyszerűen nincs miért letöltögetni – értelmetlen minden fájlmegosztási trükk, ezt bizony moziban kell látni, nincs mese. Ha van tehát ma mód arra, hogy a filmipar visszacsábítsa a moziba a népet, az bizony az Avatar minősége, ami egyszerűen a mozi falain túl nem tud működni jelenleg.

Avatar Cameron ebben az aspektusban egyszerűen felülmúlhatatlan: igen, tényleg tökéleteset alkotott! A na’vik bőrének textúrája, a szemük, a gesztusaik a mimikájuk, a szőrszálaik, a mozdulataik egyszerűen minden jelenkori számítógépes grafikán ill. megjelenítési technikán túlmutatnak. Fantasztikusan részletgazdag képeket kapunk, ahol a parázs levegőbe röppenő részecskéinek kihúnyása is röppályája is tökéletesen van elénk tolva. A fény-árnyék játéka egyszerűen hibátlan, a mélység érzékeltetése olyannyira fantasztikus, hogy azonnal kapaszkodik a néző, nehogy lezuhanjon, a fotorealisztikus képek összefésülése a hiperrealisztikus CGI szekvenciákkal észrevehetetlenül simulékony, szemet gyönyörködtető. Nem lehet mást tenni, olyan mértékű vizuális tobzódásban van része az embernek, ami méltán nevezhető valós moziélménynek. Nincs menekvés, olyannyira lenyűgöző minden, hogy nincs értelme tiltakozni vagy kukacoskodni. Ha mégis megtennénk, akkor a súly/talanság reprezentációs anomáliáját lehetne említeni, hiszen míg folyamatosan döngölik a fejünkbe, hogy Pandorán bizony más gravitációs körülmények vannak, mint a Földön, azért az mégiscsak érdekes, hogy ez a fránya jelenség másképpen hat a kék lények testére, mint az emberekre vagy a fauna egyéb kellékeire. Spongyát rá, merthogy csupán eleinte tűnhet fel ez az apróság, a későbbiekben ezt vagy korrigálják, vagy egyszerűen megszokjuk.

Történet/narratíva

A legenda szerint Cameron minimum egy évtizedet kotlott a projekten, de persze nem a történeten és a figurákon, hiszen azokat készen kapta. Több helyről is, és nyilván mindenki fel fogja magának fedezni privát narratíva-patakocskájából a leginkább passzentos sztori-lelőhelyet: Farkasokkal táncoló, Az utolsó szamuráj, Pocahontas, Erdőhold és lehetne folytatni a sort. Tulajdonképpen nem is az a probléma, hogy kétségtelenül nagy hatású történetekből építkezve születik meg az Avatar sztorija, inkább az, hogy Cameron egészen nyilvánvalóan nem is akar semmit a történethez hozzáadni. A narratíva jól láthatóan egy alibi, vagy méginkább a szükséges rossz, mert ugye nélküle még ma sem nagyon lehet filmet forgatni. Mindegy is, legyen benne Cameron-féle tanmese (most éppen nagyon zöld), legyen benne “tökös csaj” (Weaver mellett most még kettő besegít), megtérő hős (most éppen nagyon kék, még A mélység titkánál is kékebb talán), és persze dobhártyaszaggató és retinaégető robbanások, csihi-puhi, mindez pedig az előrehaladott technológia vs. primitív társadalom harca mézes-mázába mártogatva.

Összességében tehát Cameron dolgozata kiegyensúlyozatlan: a képtechnika, a vizualitás jelenleg valóban felülmúlhatatlan, forradalmi, és csúcsrajáratott, azonban egy végtelenül unalmas és semmitmondó, rossz arányérzékkel és egyáltalán rossz érzékkel összetákolt narratíva párosul hozzá. Így egy közepes minőségű munka került a mozikba, és egyáltalán nem véletlen, hogy szinte mindenki csak a látványról áradozik, és a történetet leginkább megbocsátható botlásként emlegetik. Csakhogy filmről van szó, ahol látvány és narratíva (ha már játékfilmnek becézzük a kicsikét) kéz a kézben jár, így ha az egyik a másik rovására megy, akkor nem lesz kerek egész a produkció. Az Avatar esetében olyan végletesen más minőségekkel találkozunk, hogy az szinte zavarbaejtő. A filmtörténet nyilván csak a szépre fog emlékezni. Az pedig ebben az esetben a technológia, semmi más.

Standard