folyóirat, publikáció

Žižek vicceiről az Apertúra Magazinban

Anno, amikor megtudtam, hogy összegyűjtik Slavoj Žižek vicceit egy kötetbe, azonnal előrendeltem az Amazonon, mert olyan nincs, hogy ez a könyv ne legyen ott a polcon (ahová nem biztos, hogy eljut, mert ott bóklászik az asztalokon, táskákban, kiránduláson, stb. – állandóan bele-belepillantok egy-egy teoretikus kacajra), és múlt csütörtökön, ahogy hazaértem Szegedről, már ott is figyelt a csomag az ajtó előtt. Azonnal végig kellett olvasni, és nem bírtam ki, hogy ne írjak róla: mégis csak ritka, hogy ez ember annyira élvezi az okosságokat, hogy fellelkesül tőlük – merthogy bár tényleg viccek sorjáznak a kötet oldalain, azért Žižek soha nem öncélúan poénkodik, és ezek a poénok túlnyomó részt egy-egy kemény diónak bizonyuló filozofikus vagy pszichoanalitikus terminus vagy probléma esszenciájaként funkcionálnak. A szerkesztő, Audun Mortensen, igen alapos munkát végzett egyébként: minden egyes vicc rendesen dokumentált, tudós kiadványnak megfelelő formátumban, hogy aki kedvet kap hozzá, kövesse csak vissza a poén útját, és merüljön el a köré szőtt kontextusban – előtte persze azért jól röhögje ki magát, ha épp jól esik neki egy-két obszcén, frivol, vagy klasszikus zsidó-, illetve komcsiviccet fogyasztva úgy tartja úri gusztusa. No de részletesebben az Apertúra Magazin hasábjain mondom el, miért kell azonnal olvasni ezt a könyvet! (És az sem titok immár, hogy Žižek-tavaszt tervezek, lesz még ugyanott szó a jó öreg szlovén akadémiai rock sztárról!)

Standard
digitális, folyóirat, publikáció

A digitális bölcsészetről az Apertúra Magazinban

Mostanában egyre több szó esik ehelyütt a digitális bölcsészetről, amely egy új, egyre inkább jelenléttel rendelkező megközelítés, metodológia, gondolkodásmód a bölcsészettudomány területén. Tőlünk nyugatabbra, de főleg az Egyesült Államokban már 20 éve jelen van, egyre ismertebb, egyre több eredményt tud felmutatni, mára már odáig jutott, hogy az MLA idei konvencióján kiemelt helyet kapott a téma megvitatása, és általában véve is úgy tűnik, tartósan átlépte a sajtó ingerküszöbét, ugyanis egyre többen cikkeznek a témáról (a The New York Times például külön sorozatot szentel a témának). Az Apertúra Magazinban megjelent cikkemben igyekeztem összefoglalni a digitális bölcsészet mibenlétét – persze csak nagy vonalakban, a teljesség igénye nélkül, hogy itthon is elkezdjünk beszélni róla.

Standard
film, publikáció

Ismét az Avatarról az Apertúra Magazinban

Az egész úgy kezdődött, hogy a Film Theories előadásai során elérkeztem a digitális elmélet és kultúra témaköréhez, és ezt kellett valamiféleképpen illusztrálni. Mivel mindig igyekszünk valamennyire haladni a korral, így kézenfekvőnek tűnt, hogy akkor az Avatar jó illusztráció lesz, és találtam is néhány olyan bemutató videót, amely a technológiai váltás aspektusait mutatja be: be is került néhány az előadás prezijébe. Emellett a Contemporary Visual Culture során is előjött a téma, és persze elég sok mindenen el kezdtem agyalni – nos, ebből született gyorsan az a szöveg, amely az Apertúra Magazinban jelent most meg “James Cameron hadüzenete a filmelméletnek” címmel. Nem törekdtem persze a kimerítő elméleti taglalásra, inkább csak arra szerettem volna rávilágítani, hogy a filmelméletek eddigi módszerei nem feltétlenül lesznek adekvátak akkor, ha Cameron filmkészítési modellje, technológiája egyre inkább része (vagy egésze) lesz a fősodorbéli filmgyártásnak, hiszen némely elméleti keretek esetében az egész teória fundamentumát kérdőjelezi meg, mások esetében pedig olyan formai változásokkal kell szembesülni, amelyek megintcsak alapos átgondolást tesznek szükségessé.

James Cameron hadüzenete a filmelméletnek »

Standard
publikáció

Tipofil dizájnmozi: a paratextuális dimenzió

A cím a filmelmélet és a szoftver stúdiumok lehetséges metszőpontjára utal, mégpedig a filmeket keretező és a filmszöveg közötti kapcsolatra, amely meglehetősen alulreprezentált a tudományos igényű vizsgálódások tengerében. Amikor nemrég szó volt a Typophile Film Festival nyitófilmjeiről, elgondolkodtam, hogy vajon van-e fejlődés vagy bármiféle elmozdulás abban a tekintetben, hogy a címek szekvenciái dizájn illetve tipográfia szintjén illeszkedjenek a film tematikájához és hangulatához, és minél inkább előásom erre vonatkozó filmélményeimet, annál inkább egyértelműnek tűnik, hogy bizony egyre nagyobb figyelmet fordítanak a filmkészítők filmük keretezésére, vagyis a Gérard Genette terminusával jelzett paratextualitásra. Ennek a vizsgálódásnak a csírája és első kibontási kísérlete az Apertúra Magazinban megjelent cikkem.

A cikk az Apertúra Magazinban olvasható »

Standard
publikáció

Mese az adaptációról – Csillagpor

Csillagpor Nemrég megnéztem a Neil Gaiman könyvéből készült Csillagpor című filmet, és annyire tetszett, hogy rögtön elolvastam a könyvet is. A két szöveg olyan együttest alkotott ezt követően, hogy az erről alkotott véleményt nem csak egy blogbejegyzésnek szántam, így kerekedett egy újabb cikk az Apertúra Magazin számára. Szándékosan megtartottam azt a sorrendet, amelyben a szövegek eljutottak hozzám (film, majd regény), így egy kicsit át lehetett fókuszálni az értelmezésben alkalmazott megközelítést – vagyis adaptációról beszélek, de talán sikerül kicsit rávilágítani, milyen az, amikor a vizsgált szövegek dialógusba lépnek egymással. Nyilván egy cikk kevés lenne a megközelítés kifejtésére, de nagy vonalakban jelöli azt az irányt, ami felé én az adaptáció értelmezési lehetőségeit elképzelem.

A cikk az Apertúra Magazinban olvasható »

Standard