film

Gasztro-apokalipszis

Derült égből fasírt “Ez durva volt!” – jegyezte meg Máté a moziból kifelé menet, jelezvén, hogy a Derült égből fasírt című opusz félelmetesebb volt a legbrutálisabb Bakugan résznél is. Pedig itt csak hamburger és spagetti hullik az égből, no meg persze fagyi, steak és cukor, amott meg ugye kicsit keményebben nyomják a szörnyek. Persze érthető a reakció (és ezáltal az is, miért nem lehet túl sokat hallani az animációs filmről – vagy legalábbis elkerülte a figyelmem a nagy ujjongás-rajongás): a gasztro-fantázia a freudi unheimlich valóban félelmetessé fokozott bemutatása, ahol a leghétköznapibb dolog válik a legfélelmetesebb pusztítóvá – az étel. Lehet mindenféle tanmesét mellészőni a gyerek megnyugtatására (meg is tettem), de a lényeg mégiscsak ijesztő: az válik a vesztünkké, ami nélkül nem lennénk meg. Na, ezt a Sony Pictures-nek nem sikerült igazán humorosan elővezetni – legalábbis a célcsoport kicsit másként reagált (lehet, hogy a Pixar nem csak animálni tud, hanem valami más trükkjük is van?).

Az ideológiai háttér persze a régi recept alapján van felépítve, és a te-is-más-vagy-te-sem-vagy-más meséje magyarázza, hogy azért, mert nem Jonas Brothers poszter virít a faladon, hanem Nikola Tesla, még nem biztos, hogy benned van a hiba, sőt! Mondjuk sejthető volt, hogy a világválság atmoszférájára húzott világkép túl sok vidámságot nem fog tartogatni, de hogy totális apokalipszissé válik a gasztro-reality-n és Ramsey-recepteken edződő nép, azért egy picit mégis meglepő volt. Egy klasszikus apa-fiú mozinak indul az egész, aranyos ötletekkel, ám a végére Emmerich is megnyalná a tíz ujját, mert kajával ilyen mértékű pusztítást még ő sem tud rendezni – gondolom. Családi mozi kiindulópontból félcsaládivá vedlő dolgozat ez, hiszen inkább felnőtteknek ajánlott (a nagyobb kölkök egyszerűen legagyizták a produkciót egy csomó fórumon, ami azért igazságtalan – egyszerűen rossz a célcsoport meghatározás). Egyébként csattanós válasz napjaink vacsoracsatáira.

Standard
film

Jó az öreg a háznál

Fel! A Pixar legújabb produkciójának, a Fel! címre hallgató dolgozatnak már az előzeteseinél az a kép ugrott be, amit anno az általános iskolás nyelvtankönyvben láttam annak illusztrációjaként, hogy miért is kell nyelvet használni: ha nem lenne szimbolizáció, jelrendszer, akkor mindenki cipelhetné a hátán mindazt, amit el akar mondani – ha tehát én a házról akarok beszélni, felkapom hát a házat és viszem magammal. A Fel! akár ennek a szemiotika iskolapéldája is lehet, aminek narratívája valójában a jelölőrendszer működését írja le, mutatja be: a jó öreg Fredricksen bá’ úgy döbben rá a jelek működésének logikájára, ahogyan egyre kevesebb marad a tárgyi kapcsolatokból, amelyek szeretett feleségéhez illetve közös nagy tervükhöz kötődik (néhány lacani diktum is beugrott, de ezek felemlegetésétől ehelyütt eltekintenék most). Naivan konzervatív mese ez az ízig-vérig Disney-ideológiával átitatott animáció, amely az amerikai álmot igyekszik meg képekre fordítva elmagyarázni azoknak a kedvéért, akik mostanság meginogtak volna az elképzelés érvényességében. Ennek megfelelően nem is egy fergeteges akció-komédiát kap a néző, inkább egy érzelmes-melodramatikus vizuális orgiát, amelyet az alkotók a végletekig políroztak: volt már olyan rajzfilm, ahol az idő múlását a főhős borostáján ilyen aprólékosan követhettük? A poénok, intertextuális és kulturális utalások most talán szokatlanul nagy mértékben feltételezték a felnőtt nézőt, ami azért nem jelenti azt, hogy a gyerkőcök unalomra lettek volna ítélve, de valószínűleg nagyban hozzájárul a film generációkat összecsördítő sikeréhez: a gyerekeket pedig legfeljebb megtanítja kérdezni, nem baj az.

A múltidéző képsorok, amelyek bemutatják Carl életét egészen nyugdíjas koráig egy nagyszerű, klasszikus narratív sűrítést mutatnak be, ami egyrészt hihetetlen gazdaságosan adagolja a későbbiekben fontos információt, másrészt rendkívül pontos atmoszférateremtő eszközként is funkcionál. Kifejezetten jól kezeli a film a tragédia bemutatását: szavak nélkül is megérti a gyerek, nem kell neki magyarázni a halál misztériumát – ráadásul innentől kezdve azt sem nagyon kell magyarázni neki, miért is válik élete nagy céljává az idős, kockafejűre rajzolt bácsinak a lehetetlen küldetés abszolválása. Sőt, azt is megérti, miért szükséges, hogy elvesszen a ház, hogy összetörjön a képkeret, hogy ott maradjon a két fotel a vízesésnél. Mindez a nagyszerű szerkesztést dicséri, amivel a Fel! nem csupán egész estés animációként állja meg a helyét, de mint játékfilm is kitűnőre vizsgázik. Pontosan megrajzolt, jól működtetett karakterek, kellőképpen hihetetlen és fantasztikus sztori, remek forgatókönyv és ámulatba ejtő animáció – kötelezően ajánlott!

Standard
film

Mátrixos taxidermia mesekapszulában

Coraline Lenyűgöző alkotás a Coraline, egyszerűen a szó minden értelmében elbűvölő: bájos és gyermekien gondtalan az egyik pillanatban, majd varázslattal él és nem enged szabadulni abból a világból, pontosabban azokból a világokból, amelyekbe magával ránt. Kérlelhetetlen őszinteséggel és leplezetlenséggel mutatja meg a gyermeki szorongás megannyi arcát, miközben gyakorlott gesztusokkal vonultatja fel azokat a kortárs kulturális utalásokat, amiről az ember egyáltalán nem gondolná, hogy egy animációs projektbe beleférne: a megvalósítás azonban szemernyi kétséget sem hagy efelől. Talán éppen a bábok látványa, a számítógép animációkkal leterhelt elvárási horizont tudatos átszabása teszi, no és persze a kitűnően kidolgozott, pergő cselekmény, hogy egy pillanatig nem lehet elmélázni az animáció kidolgozottságán: csak utólag próbálja a néző visszafejteni a varratokat, az szőttes világ fércelései mentén, hogyan is épült fel a mesevilág, mert a varázslat egyszerűen éppenúgy varr gombot a szemünkre, mint ahogyan a „másik” világbélieknek. Taxidermikus más-világba csöppenünk a magányos kislánnyal, amely félelmetesen komoly mátrix-szerkezettel rendelkezik, és amely bizony félelmetes entrópiával és szédületes sebességgel foszlik szanaszét, amint az álom és a fantázia vissza-visszalopódzik az ontológiailag stabilnak vélt realitás talajára.

Neil Gaiman regénye, mely a film alapjául szolgál, egy sokrétegű, kulturális anyagokból gondosan font mese, gyermeki éleslátással megtoldott humorral és kegyetlen társadalomkritikával hímezve. Coraline egy szülei által elhanyagolt kislány, aki törődésre vágyik, gyermeket megillető ingergazdag életre, és nem örül kifejezetten annak, hogy a világ hátamögé, egy furcsa figurákkal megpakolt házba költöznek. Persze aztán felfedez egy titkos ajtót, és minden megváltozik. Olyannyira magával ragadó a mese, hogy egyáltalán nem bánja az ember, hogy a szokásos párhuzamos világ tematika ismét egy titkos ajtón keresztül válik elérhetővé, és hogy ez a világ persze eleinte csábítóan újszerű és csodálatos, mintha csak a körülöttünk lévő valóság javított verziója lenne, azonban hamar kiderül, nem csupán óriási áldozatot kell hoznia hőseinknek, de nem is éri meg, hiszen ezen világ borzalmakra épül, vagyis jobb, ha gyorsan visszatérünk – már persze ha ez a párhuzamos világ hagyja. Magyarok is közreműködtek egyébként a zenei aláfestés tökéletesítésében, amely egyébként is magával ragadóan grandiózus és kitűnő atmoszférateremtő összetevővé vált, és hangjegyei éppoly aprólékosan illeszkednek egymáshoz és a képekhez, mint ahogy a megvarrt világ apró darabkái. Gombolkozzunk be a téli hideg ellen – de vigyázzunk, a gomboknak is megvan a maguk helye és története…

Standard
film

Langyos jégkorszak

Jégkorszak 3 Valószínűleg a Jégkorszak 3 leginkább 3D-ben működik, mert egy dimenzióval kevesebben sajnos nem tudja tartani a saját előző részeivel felállított színvonalat. Szomorú tény, de ki kell mondani, sajnos Ambipuros reklámstratégia (állatfajok fura elegye) által bőven átitatott fura, kihaltan is borzasztó eleven flóra-fauna egyveleg meglehetősen langyos animációs filmben érkezett el. Pedig én kifejezetten szerettem az előző két részt – még részleteket is tudok idézni. Na, most nem kell idézni semmit, merthogy például az egyik erősségnek számító nyelvi lelemény-fergeteg, a vicces el- és kiszólások, az evolúciós poénok sajnos mind kihaltak (már bocsánat az esetleges képzavarért). Egyszerűen a jó duma nélkül semmi érdekes nincs se Sid-ben, se Diego-ban – egyedül talán az új figura, Buck, a menyét hoz vissza valamit a frissességből, a többiek igen fáradt figurák. Buck egyébként erőteljesen hajaz filmes intertextuson keresztül Jack Sparrow-ra, sőt, szerintem még a Forrest Gump Dan Taylor-ára is (tessék megfigyelni, amint a csúf dínót meglovagolja a végén!), egyszóval vérbeli vicces figura. Sajnos azonban a film készítői felhagytak az ötletek megvalósításával, és inkább a dínók félelmetes kötelező kellékeire alapoztak: dínó lép – föld megremeg, dínó megjelenik – száj kitát, ordít, mindneki rohan. Ez sajnos a közelébe sem ér annak, amit a Jégkorszak szériája elvárási horiznotként a kedves nézőbe plántált anno. Szegény motkány az erőteljesebb jelenléttel nem tud mit kezdeni – kifejezetten erőltetett, minden humort nélkülöző, szánalmas kis lénnyé minősült át: sajnos nem vették észre, hogy a kevesebb bizony jóval több lett volna. A film ritmusa sem a régi, hiszen rengeteg az üresjárat, a feleslegesen elnyújtott jelenet, ami arra enged következtetni, hogy sajnos az összes ötletpatront ellőtte a készítő gárda az előző részeknél. Kár érte.

Standard