film

“Ich bin Matuwagen”

Sajnos James Cameronnak már megint igaza lett: jönnek, mit jönnek, ömlenek a 3D-s filmek, és az ember egyszerűen nem érti, minek. Merthogy attól, hogy valami 3D-ben nézhető, még nem lesz olyan igazi 3D-s film – és sajnos, tetszik vagy sem, az Avatar eddig felülmúlhatatlan mind kidolgozottságban, mind indokoltságban, bár hamarosan már 4D-s mozi is érkezik (?!). Így esett, hogy a Verdák 2 – ami cselekmény szintjén csupán azért nevezhető második eresztésnek, mert feltűnnek benne itt-ott ismerős figurák, egyébként sajnos meglehetősen erőltetett a kipufogófürdői háttér az összes verdával együtt, hiszen a történet egészen más vonalon zajlik – csupán részben tud megfelelni a felé megmutatkozó elvárásoknak, és egyik tekintetben sem a 3D ürügyén. Igazi kémtörténet ez, amolyan dzséjmszbondos vonalon, klasszikusan menő brit titkosügynök-verdával és csillogóan menő hi-tech japán verdával, valamint az elmaradhatatlan, bukdácsoló, ám ebből lehengerlő bájat merítő négy-bal-kerekes rozsdás tragaccsal. Persze tompítva, Pixar-Disney-hez simítva, de kémsztori keretezi a gyorsasági futamokat, ráadásul némi zöld üzenettel megspékelve: igen, már az óvodásnak is illik véleményt formálni az alternatív üzemanyagok jövőjéről!

Tovább

Standard
mellesleg

A kritikus gondolkodás dicsérete Tim Minchin módra

Milyen az, amikor Tim Minchin kiakad valami társadalmi jelenségen, valami olyasmin, amivel mindannyian találkozhatunk, és talán zavar bennünket, de nincs fórum, ahol elmondhatnánk, miért, vagy fórum még csak-csak lenne, de nem igazán tudjuk összefoglalni, mi is a problémánk, vagy tudnánk, de nem merjük bevállalni, vagy merjük, de úgy sem érdekel senkit? Szóval milyen, amikor Minchin kiakad? Kreatív. Ha felháborítja a pedofília, elénekli (a sűrű négybetűsök és az egyházi utalások miatt 18 éven felülieknek szánja a YouTube!); ha felháborítja az, amit Žižek talán a “fast-food religious experience” megfelelően kontextualizált verzióival illetne, megírja egy “beat” költeményben, és aztán egy igen ötletes és látványos animációt is kerítenek mellé azok, akik egyetértenek, és hasonlóan kreatívak. Egyébként Minchin mintha mostanában – a sűrű szimfonikus zenekari parádézás közepette – erőteljesen animációbarát figurává nőtte volna ki magát: ott van mindjárt a hihetetlen díjesővel (köztük egye egy Oscar) elismert The Lost Thing, hogy ne árválkodjon az alábbi szösszenet.

Standard
film

Óvodai zsarnokság, avagy játékos háború

Tegnap Mátéval megtekintettük a várva várt Toy Story 3-at, mégpedig a mostanra szinte obligát 3D-ben, és bár Buzz Lightyear-os figurával díszített üdítős pohár már nem volt, azért sikerült megkaparintani az utolsó Woody-sat, így az első akadályt vettük. A második akadály általában a 3D-s szemüveg: valami kiismerhetetlen okból a gyártók (vagy épp mindig az a  mozi, amelyet útba ejtünk) még nem jöttek rá arra, amire mondjuk a napszemüveg gyártók már évtizedekkel ezelőtt: a gyereknek nem akkora a fejmérete, mint a felnőttnek. Következésképpen meglehetősen körülményes dolog egy felnőtt méretű, egyébként is órmótlan kiképzésű 3D-s műanyagizét ráformázni a gyermek fejére – ezen mondjuk józan ész birtokában nem lenne rossz dolog változtatni. Hogy a 3D-s ügyet gyorsan rövidre is fogjam: nem a Toy Story 3 az a film, amelyet 3D-ben kell látni – megkockáztatom, totálisan felesleges 3D-ben megnézni, ugyanis a mélység-élesség hangsúlyosabbá tételén túl egyszerűen nem találtak neki funkciót, nem volt elképzelés mögötte sajnos. Szapulhatjuk az Avatar-t, de ott legalább nagyon is ki volt találva, miért muszáj 3D-ben nézni az egészet. Ha sikerül a 3D kérdésen túllendülni, akkor el lehet mondani, hogy a Pixar ismét kitett magáért, és okosan felépített, zsáner-referenciákkal és áthallásokkal rendkívül ügyesen megtűzdelt játákidőt biztosít kicsinek és nagynak egyaránt.

Tovább

Standard
film

Így neveld a gyereket 3D-re

Így neveld a sárkányodat Kristálytisztán emlékszem első háromdimenziós moziélményemre, amelyet a makói moziban volt szerencsém végigülni: tulajdonképpen arra várt a vágyakozó tekintetét színes celofánnal megspékelt papírszemüveggel eltakaró közönség, hogy a 3D-s trash-movie (csak hogy pontosan legyünk, erről a filmtörténeti mérföldkőről van szó) végén egy dárda hegyén egyensúlyozzon némi zsigertekervény, és ez persze a térhatás következtében lehetőleg a szemünk előtt történjen – másra nem nagyon volt jó az egész. A mai gyerkőcök viszont már olyan technológiával kibélelt filmélmények közül válogathatnak, amelyben a térélmény, a három dimenzió összjátéka minimum természetes adalék, vagy méginkább feltét, amit kedvünkre kérhetünk, vagy elutasíthatunk: ha nincs kedvük felnőtt fejre méretezett műanyag szemüveggel egyensúlyozni a másfél óra alatt, akkor a 2D-s előadást választják (bizony, már ezt is jelölik a programban – lassan lehet, hogy már csak ezt fogják jelölni!). Az Így neveld a sárkányodat esetén érdemes azért a 3D-vel kísérletezni, mert egyáltalán nem produkál fejfájdítós tüneteket, nem teszi próbára a szemet, szépen, finoman bánik a mélységgel, így igazi, 3D-be bevezetőként is működik, arról nem is beszélve, hogy maga a tartalom sem kullog a látvány mögött. Persze, klisékből itt sincs hiány, de okosan, meseszerűen szövögetik az alkotók a sztorit, profin, emészthetően tartva az arányt a nevelés és a szórakoztatás között, ami már önmagában is kiemelkedő tettnek számít.

Tovább

Standard
film

Requiem New Orleans-ért

A hercegnő és a béka Sokan vannak úgy, hogy a számítógép animáció korszakában a hagyományosnak mondott rajzilmnek tulajdonképpen befellegzett, ám – naivitás vagy sem – én még mindig azok közé tartozom, akik bíznak abban, hogy a kézművesek bizony képesek meglepni bennünket, és olyan varázslatot tudnak elénk tárni, aminek tökéletesen mindegy, hogy két dimenziója van vagy több – a lényeg a mese. Ezzel a várakozással ültünk be a Disney legfrissebb animációs műsorára, mely A hercegnő és a béka címmel egy hagyományosabb vonalú mese ígéretével kecsegtetett. Hogy mi sikeredett belőle, röviden összefoglalható: New Orleans olyan arcában jelenik meg, amilyennek Stella és Stanley láthatta A vágy villamosában, vagy amilyennek a nagy Satchmo trombita futamai alapján képzeljük el; a Disney-rész azonban sajnos alulmúlja önmagát. Az egész történet tulajdonképpen egyfajta requiemként hat, amelyben az animátorok hihetetlen atmoszférateremtő képességükről tesznek tanúbizonyságot, leginkább persze az art deco fantáziaszekvenciákban, ami színvilágában, textúrájában és ötletességében is lenyűgöző, ami sajnos a mese komponensbe már nem tudott átcsurrani. Pedig az alapötlet nem rossz. Adott a klasszikus béka vs. hercegnő/királylány meccs, amiből persze hetedhét országra szóló lagzi kerekedik, mert ugye az a mesekönyvekben is szépen le vagyon írva, hogy a csók elcsattanásának pillanatában a varangy hirtelen daliává minősül át, és ez ünneplésre ad okot. A Disney csavart egyet a klisén, és inkább a varangy kap párt – vagyis a hercegnő nyálkás (bocsánat, váladékos) békává avanzsál.

A hercegnő és a béka sajnos ötlettelen, lapos, mindennenemű karakterfejlődést nélkülöző dolgozat, nincs narratív csúcspontja, nincs felépítve, átgondolva, és összességében hiányzik az a pici varázslat, amitől a Disney az lett, ami: intézmény. Olyan, mintha kötelező feladatként a stúdió kiadta volna a megrendelést egy munkára, amit a készítők nem túl sok meggyőződéssel és lelkesedéssel, és minimális erőbedobással teljesítettek ugyan, de kifelejtették a titkos összetevőt az egészből. Túl sok a dal, túl kevés a humor, és a gonosz francia még a vuduval sem tud meggyőzően ijesztgetni – sajnos egy pillanatig sem hiszi senki sem, hogy a háta mögött ött az árnyvilág, és hogy az árnyékcimborák komolyan veszélyeztetik hőseink életét. Kár érte, mert így csak New Orleans-ért sírhatunk.

Standard