digitális, film, könyv, publikáció

Megjelent Tennessee Williams Hollywoodba megy című e-könyvem

Megjelent Tennessee Williams Hollywoodba megy, avagy a dráma és film dialógusa című e-könyvem az AMERICANA eBooks kiadásában, mégpedig két verzióban: .prc és .epub változatot tölthet le teljesen ingyen minden érdeklődő, annak megfelelően, milyen eszközzel, illetve szoftverrel szeretné olvasni a képekkel gazdagon illusztrált szöveget! A kiadó oldaláról lehet a letöltést indítani – ha segítségre lenne szükség, hogy melyik verzió a megfelelő választás, akkor a kiadó oldalán olvasható gyakori kérdésekre adott válaszokat érdemes böngészni. Alant pedig az A/4-es poszter – szabadon terjeszthető (virtuális köszönetnyilvánításommal övezve)! Töltsétek, olvassátok, és persze a véleményekre is kíváncsi vagyok (szeretném majd összegezni a tapasztalatokat, hogy tanulhassunk belőle)!

Tennessee Williams Hollywoodba megy – flyer

Standard
könyv, publikáció

Tennessee Williams Hollywoodba megy – hamarosan!

Tennessee Williams Hollywoodba megyImmáron nem titok, még ebben a negyedévben megjelenik Tennessee Williams Hollywoodba megy, avagy a dráma és film dialógusa című könyvem, amelynek alapját a disszertációm képezi. A kötet az AMERICANA eBooks gondozásában jelenik meg, ennek megfelelően e-könyvről van szó, amelynek több formátuma is lesz. Ezek közül már a Kindle-kísérleteket nézegetjük, de volt már egy ePub-kör is, és persze lesz pdf-verzió is – bár amióta pl. az Amazon a Kindle alkalmazásokkal elárasztott minden platformot, valójában a Kindle-kompatibilis formátumot mindenhol fogyaszthatjuk. Igyekszünk nem csak szépen, igényesen formázott szöveget kiadni, de optimalizálva a képeket is betenni, ha már filmes témáról van szó, ne maradjon ki ez sem, és ne csak a pdf-ben virítson minden flottul.

Standard
egyetem, előadás

Tennessee Williams és Hollywood

Minekutána felpörgetett eseménysor jellemzi a doktori folyamatot, tegnap például egy szemináriumra invitáltak előadni, ahol igyekeztem valamennyire összefoglalni a mondandót, persze hiába készítettem szigorú időbeosztást a tematikához, naná, hogy egy idő után rá sem néztem a papírra, és csúsztam… Sebaj, a visszajelzések alapján koherensre sikeredett az egész, amelyhez az alábbi prezit használtam – ha valakit érdekel. Hamarosan jobbnál jobb hírek és bejelentések érkeznek egyébként egyrészt a disszertáció szövegének jövőjével kapcsolatban, másrészt az AMERICANA házatájáról is!

Standard
film

A svéd modell

Egészen kellemes meglepetés azt látni, hogy egy svéd filmnek ekkora hájpja van, mint amit most A tetovált lány kapcsán észlelhetünk, de már az elején szögezzük is le: alapvetően meg is érdemli. Én ugyan nem látom éreztem azt a mindent elsöprő forradalmi újdonságot, amit többen is többféle megközelítésben emlegetnek, de egy nagyon élvezhető, kifejezetten profi munkát kap a néző. Persze értem én, hogy a Millennium-trilógia első részének adaptációja most egyfajta Dan Brown-vonulatot helyettesít a könyvipar megmentőjének is titulált amerikai szerző teljes ötlettelenségének és kifulladásának láttán, amire ráadásul a svéd szerző, Stieg Larsson hirtelen, korai halála is rendesen rásegített, ám mindezeken túl a filmadaptáció magában maximum üde színfoltot képvisel azzal a természetességgel és a néhol vele járó sutasággal is, amit Hollywood eleddig csupán importált rendezőkkel tudott elérni. Amit mindenképpen ünnepelhetünk a film kapcsán az egy olyan filmgyártás jeladása, amelyről valljuk meg őszintén, még akkor is keveset tudunk, ha néha látunk felőlük egy-egy filmet: a svédeknek (oké, a rendező dán, de akkor is) már megint sikerült egy kendőzetlenül, keresetlenül őszinte, önkritikus és önreflexív történettel előrukkolni, amelyet véletlenül sem próbálnak meg annak feltüntetni, amit a hollywoodi remake-től várhatunk majd (igen, lesz remake, ráadásul azért lesz érdemes kivárni, mert az a Fincher fogja rendezni, akinek néhány stílusjegyét bizony felfedezni vélheti a néző A tetovált lány adaptációjában is!).

Bővebben…

Standard
mellesleg

Megerősítés – épp, amikor kell

Jelenleg erőteljesen dolgozom a disszertációmon (Tennessee Williams drámái és azok filmadaptációi a téma, melynek apropóján az adaptáció elméleti és kritikai diskurzusát döngölöm rendületlenül), és miközben az újabb részeket írom, ezeket igyekszem összefésülni a korábban elkészült részekkel minden lehetséges szempontból, hogy egységes, ismétlésektől mentes legyen a szöveg, és minden része tartogasson valamit az olvasónak. Eközben azon kaptam magam, hogy több esetben is olyan meglátásokra alapoztam az értelemzést egy adott adaptáció vizsgálata során, amely sehol, senkinél nem jelent meg soha – sőt, többen éppen az ellenkezőjét állítják. Nincs ezzel baj persze, de az ember elbizonytalanodhat (el is kell persze, a kutató-vizsgálódó igenis kérdőjelezze meg folyamatosan az állításait, tesztelgesse, vitatgassa, így szép az élet), és hajlamos inkább revideálni az elképzeléseit, amelyek sok esetben egészen furcsán légbőlkapotnak, túlságosan szubjektívnek tűnnek az okos, rendes tudósok értelmezéseivel összevetve. Most azonban olyan szemelvények kerültek a szemem elé a vizsgált filmek gyártási hátteréről, amelyek szinte hajszál pontosan rímelnek azzal, amit én kisütöttem, vagyis nem én vagyok a hülye ezek szerint, és mindaz, amire rá kívánok világítani a disszertációmban tulajdonképpen tényleg, valóban, száz százalékosan adaptációs stratégia volt a filmek készítői szerint. Furcsa epifánia ez – újabb lendületet ad, nincs megállás. (Szolgálati közelményem olvashatták.)

Standard
film

Szürkeségbe burkolózó paktum az ördöggel

Emlékszem, anno szóbeli vizsgán húztam Oscar Wilde regényét, a Dorian Gray arcképét angol irodalomból, és annyi mindent össze tudtam hordani róla, hogy úgy kellett leállítani. Nem önmagam ajnározása ürügyén mondom, sokkal inkább azért, mert a szöveg hihetetlen gazdag, fantasztikusan míves szövésű narratíva, mondatonként beindítja az olvasó agyát, lehetetlen semleges olvasmányélményként letudni. Naná, hogy az ördöggel paktumot kötő ártatlan ifjú története megragadta a filmkészítők fantáziáját is, és több próbálkozást követően most a Narnia krónikái második részéből megismert, Caspian herceget alakító Ben Barnes személyében meg is találták az új évezred Dorian-jét, aki azonban azon túl, hogy statikus objektumként végig pózolja a filmet, sajnos vajmi keveset tud Gray karakteréből felvillantani. Nem úgy Colin Firth, aki egyenesen tobzódik a cinikus Lord Henry szerepében: Firth talán sohasem volt ennyire erős, ennyire mindenkit és mindent elsöprően élvezetes – bár ez az aránytalanul profi alakítás most aránytalanná is tette az adaptációt, hiszen vibráló jelenlétén túl sajnos csak szürkeség, stázis, és az ügyes képi megoldásokon valamint az egyébként jól eltalált zenén túl meglepő üresség tárul a vizslató szem elé. Látszik az igyekezet, hogy a fantáziával játszó sztoriból egy izgalmas, cselekménydús thrillert csináljon a filmkészítő, ám sajnos tényleg csak az erőlködés látszik.

Bővebben…

Standard