film

Szürkeségbe burkolózó paktum az ördöggel

Emlékszem, anno szóbeli vizsgán húztam Oscar Wilde regényét, a Dorian Gray arcképét angol irodalomból, és annyi mindent össze tudtam hordani róla, hogy úgy kellett leállítani. Nem önmagam ajnározása ürügyén mondom, sokkal inkább azért, mert a szöveg hihetetlen gazdag, fantasztikusan míves szövésű narratíva, mondatonként beindítja az olvasó agyát, lehetetlen semleges olvasmányélményként letudni. Naná, hogy az ördöggel paktumot kötő ártatlan ifjú története megragadta a filmkészítők fantáziáját is, és több próbálkozást követően most a Narnia krónikái második részéből megismert, Caspian herceget alakító Ben Barnes személyében meg is találták az új évezred Dorian-jét, aki azonban azon túl, hogy statikus objektumként végig pózolja a filmet, sajnos vajmi keveset tud Gray karakteréből felvillantani. Nem úgy Colin Firth, aki egyenesen tobzódik a cinikus Lord Henry szerepében: Firth talán sohasem volt ennyire erős, ennyire mindenkit és mindent elsöprően élvezetes – bár ez az aránytalanul profi alakítás most aránytalanná is tette az adaptációt, hiszen vibráló jelenlétén túl sajnos csak szürkeség, stázis, és az ügyes képi megoldásokon valamint az egyébként jól eltalált zenén túl meglepő üresség tárul a vizslató szem elé. Látszik az igyekezet, hogy a fantáziával játszó sztoriból egy izgalmas, cselekménydús thrillert csináljon a filmkészítő, ám sajnos tényleg csak az erőlködés látszik.

Kiforratlan, minden felépítést nélkülöző karakterizációval van dolgunk, holott éppen a pszichikumban, a karakter megformáltságában és fejlődésében rejlik Wilde zsenije. Gray cselekedetei az első pillanattól fogva motiválatlanok: semmi nem lökdösi azon az úton, amelynek során a tágra nyílt szemű, ártatlan ifjúból a szörnyeteggé illetve lelki ronccsá váló örökifjú rém történetét építené fel. Gray figurája tehát képtelen megelevenedni, szürke, egyhangú, irritálóan bábszerű szereplője marad saját történetének, amin az sem segít, hogy a regény megjelenésének korában jelenlévő majd minden tabut nagyon ki akartak bontani, nagyon be akartak mutatni. Ez a “na most jól megmutatjuk/kimondjuk”, hogy itt bizony homoerotikáról, paráznaságról vagy egyebekről van szó attitűd már máskor sem jött be: A vágy villamosa nem-kazani verziói vagy A tehetséges Mr. Ripley ékes példája a tabu túljátszásának, a mindenáron megmutatni akarásnak (utóbbiról Žižek kimerítően ír The Fright of Real Tears című munkájában; pp. 144-149.). Ez a Dorian Gray tehát éppen azt nem tudja, amit Wilde szövege olyan tökéletesen művel: a romlott elegancia burjánzása a filmben agyoncsépelt thriller-klisékké silányul ahelyett, hogy a filmformai elemek dialogizálva a szöveggel valami különlegeset hoztak volna létre. Ebben rejlene az adaptáció mestersége.

Standard