blog

Stíluskavalkád egy távoli kontinensről

Australia Amikor Baz Luhrmann belevágott az országimázsként beharangozott Ausztrália című filmbe, akkor mindenki valami romantikus, színes-szagos szélesvásznú nyáltengerként könyvelte el a projektet, ami minimum oeuvre-idegen szálka lesz a rajongók szemében. Csakhogy Luhrmann szerintem maga sem tudta, valójában milyen filmet is csináljon hazájáról, így mindjárt több opciót is belegyúrt alkotásába: van itt romantikus film, western, háborús dráma, és valami igazi Luhrmann is – ráadásul minden zsáner tökéletesen azonosítható specifikumokkal van jelen. A film indítása minimum meglepő ezért az előzetes elvárások tekintetében, hiszen olyan, mintha a Moulin Rouge! gárdája vonult volna a kenguruk kontinensére stílusgyakorlatra. Kár, hogy mire az ember megszokná a vágások, asszociációk, poénok prezentálásának különös-különleges módját, már át is áll egy újabb műfaj jellegzetességeire, és mire éppen beleszelídülne a narratíva abba is, hát jön a következő – mintha valami filmtörténeti vagy műfajkurzuson vennénk részt. Ehhez társul a vetítés ideje, ami approximálja a 3 órát, így jobb előre felkészülni. Nagy szerencse azonban, hogy a film műfajmoduljai működnek, még ha nem is képesek egységes egésszé összeállni.

Hiányzik ugyanis egy markáns elképzelés, amit követhetne a diegetikus kibontakozás, hiányzik a mindent átfogó elv, és olyan kissé, mintha helyben topogna a filmkészítő, hogy a politikai korrektséggel bőven nyakon öntött történetet vajon hogyan is tálalja a legadekvátabb módon. Kár érte, mert kitűnő alakításokkal megspékelt, csodálatosan vizuális filmmel találkozunk, ami többet érdemelne. Sajnos azonban ami első pillanatban jó poén (a kisfiú tört angolsággal előadott narrációja például), az a második órában kifejezetten fárasztó, és ami az első 15 percben humoros, az a végéhez közeledve igencsak fárasztó. Kár érte, mert egy kicsit összeszedettebben garantált siker lehetett volna a film. Kár érte, mert minden lehetőség adott volt: színészek (Kidman és Jackman egyaránt nagyszerű), zene, fényképezés, és igazából a történet alapja sem rossz. Ez viszont most nem sikerült túl jól, még akkor sem, ha egyszer mindenképpen érdemes végignézni.

Standard