blog

Rodolfó – a fantomlogika mestere

Ma kezdődik Pécsen a II. Magyar Pszichoanalitikus Filmkonferencia, melynek keretén belül a nyáron megkezdett vonalat próbálom apránként pontosítani majd előadásomban. Most nem lesz benne túl sok gag, nem lesz benne túl sok példa – inkább az elméleti keret illetve kontextus definiálása a cél. A 2. NECS konferencián sok kérdést kaptam ugyanis a projekttel kapcsolatban arra vonatkozóan, hogy a filmi közlésfolyamat, amelyen keresztül a rejtett traumatikus tartalmak eljutnak a nézőhöz vajon pontosan hogyan végződik: vagyis mit kezd, mit kezdhet a néző a kéretlen tartalommal? Többen is az affektus tanulmányozása illetve bevonása felé irányítottak, amiben van is valami. Csakhogy, újraolvasva Ábrahám Miklóst egy párszor, és átgondolva a fantomelmélet logikáját rá kellett jönnöm, hogy ez valószínűleg nem fog megoldást nyújtani – több kérdést vet fel, mint megválaszolna, és most úgy látom, nem is igazán passzol a transzgenerációs kísértés feltérképezésében és kiiktatásában/feloldásában.

Mi is az affektus? Laplanche és Pontalis meghatározása szerint ezt a szakkifejezést használjuk

minden olyan érzelmi állapot jelölésére, amely kínos vagy kellemetlen, homályos vagy közelebbről meghatározott jelleggel bír, akár erőteljes levezetődés, akár általános színezet formájában jelentkezik. […] Az affektus az ösztönenergia mennyiségének és változásainak kifejezési formája.
(J. Laplanche és J.-B. Pontalis. A pszichoanalízis szótára. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1994., 4.o.)

Két probléma adódik rögvest, ha átolvassuk azt, amit Ábrahám a fantomról mint pszichikus entitásról ír: egyrészt a fantom nem rendelkezik saját energiával – nem lehet lereagálni, másrészt semmi köze (épp ez a lényege!) az alany saját elfojtásaihoz, ösztönenergiájához, hiszen a fantom annak a törésnek a megtestesülése, amely az alany mentális topográfiájában keletkezik akkor, amikor egy másik generáció traumatikus titkát örökli. Éppen ezért tulajdonképpen nem is magának az alanynak az elemzése folyik Ábrahám szerint ilyen esetekben, hanem egy jelen nem lévő harmadik személyé – azé, akinek a titka megjelenik.

Ha filmelméletre vagy filmelemzési stratégiára fordítjuk le a következtetéseket, akkor azt lehet mondani, hogy a film pontosan az a reprezentáció, amely a fantom titkot elrejteni szándékozó “mutatványa”: ha példálózni kellene, akkor valamiért rögtön Rodolfó jut eszembe, amikor minden alakalommal felhívja a figyelmünket arra, hogy “Csak a kezemet figyeljék, mert csalok!”. Milyen tökéletes formula: valójában az igazi trükk az, hogy az egész brutálisan őszinte: a kéz, a mozdulatok tényleg csalnak, hiszen elvonják a figyelmet magáról a trükkről. Végig a kezét figyeljük, és nem vesszük érszre, hogy történik meg a varázslat – gondolkodhatunk is rajta eleget. Rodolfó tehát tökéletes fantomlogikát és fantommechanizmust mutat be megtévesztően könnyedén – ez a lényeg. A film valójában ugyanígy működik bizonyos esetekben, és erre szeretném egyrészt felhívni a figyelmet, másrészt valamiféle rugalmas elméleti keretet gyártani, ami elméleti és interpretációs fogódzót jelenthet majd.

Kapcsolódó linkek

Standard