film

Requiem New Orleans-ért

A hercegnő és a béka Sokan vannak úgy, hogy a számítógép animáció korszakában a hagyományosnak mondott rajzilmnek tulajdonképpen befellegzett, ám – naivitás vagy sem – én még mindig azok közé tartozom, akik bíznak abban, hogy a kézművesek bizony képesek meglepni bennünket, és olyan varázslatot tudnak elénk tárni, aminek tökéletesen mindegy, hogy két dimenziója van vagy több – a lényeg a mese. Ezzel a várakozással ültünk be a Disney legfrissebb animációs műsorára, mely A hercegnő és a béka címmel egy hagyományosabb vonalú mese ígéretével kecsegtetett. Hogy mi sikeredett belőle, röviden összefoglalható: New Orleans olyan arcában jelenik meg, amilyennek Stella és Stanley láthatta A vágy villamosában, vagy amilyennek a nagy Satchmo trombita futamai alapján képzeljük el; a Disney-rész azonban sajnos alulmúlja önmagát. Az egész történet tulajdonképpen egyfajta requiemként hat, amelyben az animátorok hihetetlen atmoszférateremtő képességükről tesznek tanúbizonyságot, leginkább persze az art deco fantáziaszekvenciákban, ami színvilágában, textúrájában és ötletességében is lenyűgöző, ami sajnos a mese komponensbe már nem tudott átcsurrani. Pedig az alapötlet nem rossz. Adott a klasszikus béka vs. hercegnő/királylány meccs, amiből persze hetedhét országra szóló lagzi kerekedik, mert ugye az a mesekönyvekben is szépen le vagyon írva, hogy a csók elcsattanásának pillanatában a varangy hirtelen daliává minősül át, és ez ünneplésre ad okot. A Disney csavart egyet a klisén, és inkább a varangy kap párt – vagyis a hercegnő nyálkás (bocsánat, váladékos) békává avanzsál.

A hercegnő és a béka sajnos ötlettelen, lapos, mindennenemű karakterfejlődést nélkülöző dolgozat, nincs narratív csúcspontja, nincs felépítve, átgondolva, és összességében hiányzik az a pici varázslat, amitől a Disney az lett, ami: intézmény. Olyan, mintha kötelező feladatként a stúdió kiadta volna a megrendelést egy munkára, amit a készítők nem túl sok meggyőződéssel és lelkesedéssel, és minimális erőbedobással teljesítettek ugyan, de kifelejtették a titkos összetevőt az egészből. Túl sok a dal, túl kevés a humor, és a gonosz francia még a vuduval sem tud meggyőzően ijesztgetni – sajnos egy pillanatig sem hiszi senki sem, hogy a háta mögött ött az árnyvilág, és hogy az árnyékcimborák komolyan veszélyeztetik hőseink életét. Kár érte, mert így csak New Orleans-ért sírhatunk.

Standard

Requiem New Orleans-ért” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. A kritikával egyetértek, de egy-két dolgot hozzátennék: az eredeti angol hangok (főleg a hercegé) külön viccesek, az egyik humoros mellékkarakter halála pedig olyan húzás, amit sosem feltételeztem, hogy a Disney valaha is bevállalna. A sok dalbetét viszont tényleg külön idegesítő.

Hozzászólások lezárva.