digitális, egyetem, publikáció

Requiem az árnyékkönyvtárakért

Mielőtt nagyon mély depresszióba süllyednénk: “háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza!” – ahogy anno megjósolható volt, ellehetetlenítenek egy kalózoldalt, másik kettő lép a helyébe. Most nevesítve kettőt kapcsolna le, jön hát négy (remélem). A 444.hu ad hírt arról, hogy nagy kedvencem, az Elsevier ismét akcióba lendült, és bírósági határozattal támad a két legnagyobb tudományos publikációkat elérhetővé varázsló oldal, a LibGen és a Sci-Hub ellen. Anno már megfogalmaztam, miért problémás az egész kutatói oldalról, és ma sem látom másként: talán még inkább, fokozottan érvényes minden a mai helyzet kapcsán is. Az akkori botrányt követően úgy tűnt, mintha kicsit változnának az álláspontok, mintha a nagyobb kiadók engednének valamelyest a tudományos eredményekhez való szabad hozzáférés terén (lásd az egyetemesen ajnározott nyílt hozzáférés politikája, amit persze tökéletesen elkorcsosult, üzletiesített formákban vesz át most mindenki), ám jól látható, hogy nagyjából semmi nem változott igazán.

Néhány apró megjegyzést fűznék csak a beszámolóhoz, hogy bölcsészettudományi szempontból is árnyaljam a képet, és talán sikerül megvilágítani az egész publikációs hajszára épülő rendszer problematikáját.

Ahhoz, hogy megérthessük a per tárgyát, muszáj röviden átfutni a nyugati országok akadémiai rendszerének működését. Ezekben az elmúlt évtizedekben óriásira nőtt a kutatókra nehezedő publikációs kényszer. Ez a fokmérője mindennek, a szakmai előremenetelnek nincs nagyon más módja, csak az évente megjelentetett 2-3 tanulmány. Az viszont egyáltalán nem mindegy, hogy ezek hol jelennek meg, az egésznek a kulcsa az impaktfaktor: minél rangosabb folyóirat közli a kutatásod, annál magasabb az impaktfaktorod, ami aztán egyenes utat jelenthet az akadémiai ranglétrán. (444.hu)

Egyrészt nem csak a nyugati országokról van szó – illetve nem tudom, Horváth Bence oda sorolja-e Magyarországot is (nekem vannak kétségeim, de hagyjuk). Másrészt viszont fontos megérteni, hogy az impakt faktor humaniórák szempontjából egy nem létező kategória, egész egyszerűen nincs és soha nem is volt, és nem is lehet működtetni. Természettudományos és orvostudományi szempontból valóban mérőszám, van is mögötte adat, metrika, algoritmus, de ez az általános mérőszám nagyjából olyan, mintha a sajt maligánfokát kellene megmérni és feltüntetni a kereskedelmi forgalomban. Sajnos Magyarország is belement ebbe az eszetlen játékba, tessék csak vizslatni az MTMT (Magyar Tudományos Művek Tára) felületét (ami borzalmas UX és UI szempontból is természetesen), ahol még a feltöltők és adminisztrátorok számára sem mindig világos, mi hova és miért kerül, de szorgos algoritmusok számolnak mindenféle indexeket és mérőszámokat, amelyek minősítenek eredményeket és embereket olyan elvek alapján, ami nagyrészt annak a tarthatatlan és áldatlan állapot szülötte, amit az Elsevier gyakorlata fémjelez.

És jöjjön az, ami miatt azonnal ölre mehetnénk a drága Elsevierrel és társaival – de inkább simán bojkottálni lenne illendő az egész kócerájt, úgy, ahogy van:

A kiadók úgy dolgozhatnak 37 százalékos profitrátával, hogy közben a tartalom-előállítás jellemzően egy fillérjükbe sem kerül. A publikáló szerzők nem kapnak pénzt a megjelent tanulmányok után, ők csak a közvetett haszonban, azaz akadémiai karrierjük előremenetelében részesülhetnek, és ugyanígy jellemzően ingyen dolgoznak a leadott tanulmányokat ellenőrző bizottságok tagjai is.

Ráadásul a kutatásokat magukat sem a folyóiratokat kiadó vállalatok finanszírozzák: ezek jellemzően közpénzből, azaz egyetemi forrásokból vagy állami-regionális alapokból készülnek.

Csak megerősíteni tudom: ha a karrierembe is kerül, nem vagyok hajlandó olyan tudományos folyóiratnál, kiadónál publikálni, amelyik megsérti a tudás hozzáférésének alapvető elveit, nyereségért cserébe ellehetetleníti a tudományos kommunikációt és ezáltal gátolja a fejlődést. Felháborító és elkeserítő, hogy a 21. században, az elvileg nyílt kommunikáció korában még nem volt annyi erő a tudományos közösségben, hogy egyszerűen izomból lenyomja az ilyen parazita vállalkozásokat, vagy egyszerűen ő diktálja a feltételeket. Minden jobb érzésű kutatónak ajánlom a jelszót: “I publish, you perish“. Kérek mindenkit, csatlakozzon Bodó Balázsék időszerű, és mai napig az egyetlen etikailag tartható és támogatható kezdeményezéséhez. Legyünk gerillák, osszuk meg az eredményeinket egymással, töltsük fel olyan online felületekre, ahonnan mások is hozzáférhetnek szövegeinkhez, hagyjuk, hogy fejlődjön a tudományterületünk, és ezáltal engedjünk utat a jövő kutatóinak – és persze segítsük magunkat is!

Share your writing – digitize a book – upload your files. Don’t let our knowledge be crushed. Care for the libraries – care for the metadata – care for the backup. Water the flowers – clean the volcanoes. (In solidarity with Library Genesis and Sci-Hub)

Standard