blog

Rémisztően bájos

A mozit elöntő szörnyek tengerében igazi felüdülés az, amikor Guillermo del Toro víziói elevenednek meg diegetikus valójukban, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy sok más dolgozattal ellentétben ő a mese mellé jó érzékkel és ízléssel adagolja a humort is. A mese, az anti-szuperhős szuperhős és a humor ötvözete adja a muníciót a Hellboy II konstrukciójához is, ami élvezetes időtöltésnek bizonyult. Nem, nem vagyok elfogult, hiszen az anno beharangozott Agent Graphite-féle BPRD-s műveletek nagy többségét rendesen kiszelektálták, tehát akár meg is orrolhatnék a jó nevű rendezőre. Azonban tagadhatatlanul van valami imponáló a rendező filmjében – nevezetesen az, hogy egy percig sem erőlködik, és egyáltalán nem akarja magát túl komolyan venni.

A film ügyesen lavírozik a gagyi és a poén között sok esetben is, így a német importként feltűnő protoplazmás Johann Krauss például egészen jól kezelve ad hozzá a filmhez mind gag, mind narratív szinten; de a száraz bőr elleni krémekkel soha nem kezelt, repedező arcú hercegi testvérpár erőltetett komolysága és főleg a herceg túlreprezentált megalomániája és keleti harcművészetre épülő küzdőtechnikája is inkább önreflexív kacsintás, mintsem hulla komoly hozzávaló. Ettől függetlenül fantasztikusan látványos és az adott diegézisben hiteles minden, semmi nem lóg ki a filmi valóságból, amely sikeresen ötvözi a jelen társadalmi referenciáit és egy mitikus világ míves hagyományait – ráadásul a világok közötti átjárás sem mutat észrevehető, zavaró töréseket. Nyilván nem az év filmje, és Graphite ügynök mellőzése miatt nem vagyok teljesen elégedett az egésszel, viszont professzionális és élvezhető szórakozást, kikapcsolódást jelent minden egyes kockája.

Standard