egyetem, köz

Quo vadis?

Az Eduline kongatja a vészharangot egy Népszabadság-cikkre hivatkozva, miszerint a mai középiskolások és egyetemisták 15 éves távlatban meglehetősen sötéten látják a jövőt, már ami a Magyarországon tartózkodást illeti: egy akadémiai kutatás (Magyarország 2025) szerint a mostani középiskolások harmada mindenképpen külföldön szeretne letelepedni, míg csaknem ugyanennyi nem döntött ebben a kérdésben, és mindössze alig negyven százalékuk képzeli el jövőjét itthon; egyetemisták viszonylatában kicsit más hangsúlyokat láthatunk, hiszen nagyjából egy ötödük menne, egy ötödük nem tudja még, mi legyen vele, a többiek viszont maradnának. Nyilván a tanulmány elkészülte adta az apropót ahhoz, hogy erről végre beszéljen valaki, de korántsem újkeletű folyamatról van szó. Egyetemi viszonylatban például az ösztöndíjak nagyobb arányú elérhetősége (pl. Erasmus) eleve kinyitotta a lehetőségeket a hallgatók számára, és aki csak tud, él is ezekkel – nagyon helyesen. Főként az Eduline interpretációjában érzem azt, hogy mintha félelemmel vegyes csodálkozás vagy ráébredés jelenne meg a sorokban, számomra viszont inkább az félelmetes, hogy a magyar felsőoktatás nagy része még mindig nem ocsúdott fel annyira, hogy kidolgozza azt a stratégiát, amelynek segítségével pótolni lehetne a fogyatkozó hazai potenciális hallgatói tömeget.

Emlékszem, amikor még a múlt században volt szerencsém ösztöndíjjal egy angol egyetemen tanulnom, szinte felfoghatatlan volt számomra, miért költenek annyi pénzt, miért ölnek annyi fáradtságot abba, hogy mindenféle népek felvételizzenek hozzájuk – miért nem jó nekik, ha Nagy-Britannia minden részéről odasereglik az angolul tökéletesen tudó fiatal, aki eleve kulturálisan is könnyebben akklimatizálódik. Nos, később már értettem: bevételt és piacot alapoztak meg. Olyan volt az egész, mintha valami reklámstratégiának rendeltek volna alá majdnem mindent: egységes arculat, minden téren a nemzetköziség hangsúlyozása – vizuálisan és eredményekben egyaránt -, és egy átfogó, hallgatók bevonásával működtetett professzionális marketing rendszer, ahol a mozgatórugó a fejekben volt, hiszen a hallgatói önkéntesek is tökéletesen tisztában voltak azzal, miért teszik, amit tesznek.

Amikor azon sajnálkozunk, hogy egyre kevesebb lesz a hallgató, hogy a magyar diák inkább külföldre vágyik, nem ártana elgondolkodni végre azon, hogy ennek a folyamatnak létezhet egy másik oldala is: jöhetnének hozzánk is más országok hallgatói (néhány szak esetében egyébként eleve működik a dolog állami egyetemen is – nem beszélve a magánkézben lévő egyetemekről, ahol eleve eszerint építkeznek). Optimális esetben jönnének is, hiszen szidhatjuk a magyar felsőoktatást, de azért lássuk be, van benne potenciál – csupán egy olyan átfogó stratégia hiányzik, amellyel mindezt sikerülne eljuttatni a célcsoporthoz, amely el tudná hitetni velük, hogy ha ide jönnek, nagyon jól járnak. Őszintén szólva én bíztam abban, hogy a bolognainak nevezett folyamat ezen a téren előrelépést hoz, azonban sajnos mára teljesen világos, hogy míg mi strukturális problémákkal bajlódunk, azon vitatkozunk, ki mit csináljon és miért ne valami mást, addig élelmesebb országok egyetemei egyszerűen “megcsinálják” magukat, kilépnek a nemzetközi porondra, és behozhatatlan előnyre tesznek szert csupán azzal, hogy kiemelve érdemeiket vonzó lehetőséget teremtenek külföldi hallgatóknak.

Persze minden mindennel összefügg, és addig felesleges is ábrándozni, amíg a magunk házatáján nem sikerül érdemben előrelépnünk: a fejekben dől el ez is, és amíg saját magunkkal bajaink vannak, ráadásul szembesülni sem vagyunk hajlandók ezekkel a problémákkal, nem hogy tenni valamit a felszámolásuk érdekében, addig tényleg csak a siránkozásra és az évenkénti rácsodálkozásra lesz lehetőségünk és erőnk.

Standard

Quo vadis?” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Visszajelzés: Tweets that mention Quo vadis? · DragonWeb -- Topsy.com

Hozzászólások lezárva.