film

Pusztuló New York és a Zöld Pukkancs

Hulk Igyekszem behozni a lemaradásomat, és a megtekintett filmekről rendben beszámolni – pláne akkor, ha olyan csúfos lemaradásokat sikerül pótolni, amit már illet volna korábban “letudni” (igen, ez volt anno a projekt). Ezen a héten a Cloverfield és A hihetetlen Hulk volt soron, és le kell szögeznem, hogy negatív előítéleteim ellenére két igen élvezetes filmet sikerült abszolválnom. Az egyik a Blair Witch Project urbánus utánérzésének tetszett anno, a másik meg egy számomra nem kifejezetten érdekes képregény adaptációja – vagyis nem rohantam a moziba azért, hogy sportszerűtlen eszközöket is bevetve elsőként foglalhassak helyet a filmek bemutatójára. Minden marketing és egyéb körítést magam mögött tudva végre nekiveselkedtem a penzum teljesítésének, és a filmek által kitöltött idő intervallumot kellemes elfoglaltságnak tudom tekinteni – amolyan “megérte megnézni” érzéssel kiegészítve.

New York, New York… és a szörnyecskék

A Cloverfield alapsztorija, jelesül az, hogy valami földönkívüli lény illetve szaporulata ellepi New York utcáit, és rombolásba kezd csak úgy, passzióból (vagy mert éhes és nem találja a hot-dogos bódét?), megmondom őszintén egy fikarcnyit sem tudott elbűvölni, mondhatni gyanúsan sekélyes és ostoba – pláne megannyi Godzilla és tsai nyomdokában. Még a producerek, a készítők neve sem tudott meggyőzni, a film körül kialakult hype pedig egyenesen taszított. Maga a film azonban maximálisan meggyőzött: profi, jól megtervezett, ügyesen kivitelezett munka, és nem mellesleg a frászt hozza a jobb érzésű emberre. Külön kiemelendő az, ahogyan magát a történetet felépítik: nyoma sincs a szokásos szájbarágósdinak, hiszen a nézőnek tulajdonképpen a főhősök beszélgetésfoszlányaiból és tapasztalataiból kell felépítenie a deiegetikus hátteret, nincs lehetőség plusz információk beszerzésére, nem tudjuk, a többiek, pláne a hadsereg mit gondol, mire készül mindaddig, amíg azt valaki el nem árulja persze – de akkor már többnyire késő. Ráadásul még úgy is működőképes az egész, hogy a klasszikus szabályokkal ellentétben (vagyis ha nem látjuk, honnan jön a brozalom, akkor könnyen fel lehet építeni a rettegést, ha nincs forrás, akkor jöhet a szorongás, ami minden félelemnél rosszabb) itt bizony a képünkbe mászik a főgonosz lény, látjuk, hogy tombol, már-már felkapnánk egy-egy feszítővasat vagy egyéb, kezünk ügyébe keveredő fegyverszerű alkalmatosságot, és együtt püfölnénk az idegesítő kis lények sokaságát, csak hogy levezessük a feszültséget – és mindezek után véletlenül se gondolja senki, hogy itt bármiféle happy end lehetséges volna. A házi videó atmoszférája döcögéseivel, a múlt egyes darabkáinak törölhetetlenségével és vissza-visszatéréseivel olyannyira klausztrofób, kilátástalanságot sugárzóváv válik a világ egyik legdinamikusabb városának kellős közepén, hogy azt szavakkal nem lehet leírni. Akárki akármit mond (és a hülye szörnyszerűségek ellenére is) kötelező darab!

A kis pukkancs

Hulk számomra rajzfilm karakterként volt ismerős, de már akkor is csak röhögni tudtam rajta – bár szimpatikus volt az, ahogyan tárgyiasult benne az ember dühe és elkeseredettsége, és persze ki ne akarna Hulk lenni bizonyos élethelyzetekben, mégis inkább a vicces mivolta az, ami megragadt bennem. És lám, amiért a film működik – szerintem legalábbis -, az bizony a rendkívül intelligensen felépített és felmutatott önirónia. Ez a film ugyanis minden hasonló szuperhőst felvonultató képregényadaptáció alap motívumait sorraveszi, de egy percig sem gondolja, hogy mindezeket (pláne összességében nézve) komolyan is kellene vennie. Ott van mindjárt a zseniális Tim Roth féle figura, akinek majd’ minden megmozdulása, arcrezdülése felülírja a komolyságot: Roth egyszerűen hibátlanul oldja és ellenpontozza a Norton által (egyébként szintén fantasztikusan jól) alakított főhős személyes (és egyben ugyebár hadászati) problémájának komolyságát, míg Liv Tyler a párbeszédekben bemutatott egy-egy hanglejtésével jelzi, hogy itt bizony a humor finom szövevénye sejlik fel azokon a pontokon, ahol más produkciók erőset hasalnak. Robert Downey Jr. – alias Iron Man – megjelenése az utolsó képkockákon, cinkos kacsintása, intertextuális poénja pedig még egy végső kacajra is invitálja a nézőt, hogy a filmkészítőkkel együtt jót nevessünk a kellemesen eltöltött másfél óra emlékét felidézve. Félreértés ne essék: semmi újat vagy nagyszerűt nem hoz ez a film, ám műfajában kivételes könnyedséggel műveli a kötelező köröket – és már ez is nagy szó.

Standard

2 thoughts on “Pusztuló New York és a Zöld Pukkancs

  1. Creepy Crawly says:

    A Cloverfield nekem is kellemes csalódás volt, nem gondoltam volna, hogy a Blair Witch Project után is van élet a “kamerás” filmek terén. Még egy jó példa az ilyesfajta kamerás mókákra, a horroros bejegyzésnél is említett [Rec]. Ami az utóbbi idők (szerintem) legjobb “kamerás” horrorja.

  2. Stilgar says:

    A Hulknál nekem épp ellenkező érzésem volt – mintha az alkotók tényleg bevették volna, hogy itt egy vérkomoly pszichodráma zajlik – csak az utolsó két jelenetben (Norton a hegyekben+Tony Stark) éreztem némi kikacsintást a készítőktől.

    A Cloverfield viszont tényleg egy zéró sztorival felvértezett, de remekül megvalósított film; még szerencse hogy a netes kampányból kimaradtam, és úgy ültem le elé, hogy lilám se volt, miről szól. És miután rájöttem, hogy szörnyfilm, tudtam, hogy imádni fogom, és így is lett – már újranéztem egy párszor. És ha valaki hasonlóan dokumentarista filmre vágyna, annak ajánlom a District 9-t! (ez itt a reklám helye)

Comments are closed.