digitális, mellesleg

Pont, szóköz, szóköz, új mondat

Egy korábban a Slate-ben publikált kirohanást izzít újra a The Chronicle of Higher Education tegnapi cikke, mégpedig valami olyasmivel kapcsolatosan, ami számomra minden egyes AMERICANA szám, illetve e-könyv szerkesztése során száz százalékos megbízhatósággal elő szokott jönni: ez pedig nem más, mint a mondatvégi írásjelet követő kettő szóköz esete. Ha valakinek rendbe kellett már tennie szöveget, akkor nagyon jól tudja, mennyire gyűlöletes dolog az ilyesmi, és korra, nemre, tiszteletre tekintet nélkül indul be a szitokáradat, amikor a sok egyéb mellett (vagy még inkább: előtt) ezzel is foglalkozni kell, holott – mondom én – semmi nem indokolja, hogy a szerző már csak a szóköz billentyű dupla nyomogatásával is fárassza magát. Ennek ellenére, ahogy azt Farhad Manjoo, a Slate szerzője is megjegyzi, a dupla szóközt használók mindenütt ott vannak, iskolázottságra, társadalmi helyzetre, vagy netán ízlésre való tekintet nélkül. De honnan ered ez a förtelmes tipográfiai anomália, és miért ilyen kitartó a jelenléte? 

Az ok a tipográfia fejlődésében rejlik: míg több száz évvel ezelőtt mindenféle konvenciók (vagy azok hiánya), és a betűtípusok ilyen-olyan kidolgozottsága és kompatibilitása a legtöbb esetben megkívánta a nyomdásztól, hogy hangsúlyosan elkülönítse az egyes mondatokat egymástól, addig belátható, hogy napjainkban semmi szükség ilyesféle elővigyázatosságra. A 20. századra ugyanis már tipográfiailag megszilárdult a mondatok közötti egyetlen szóköz alapú elkülönítés, minthogy technológiailag és olvasás szempontjából is tartható közmegegyezésnek tűnt ez a megoldás. Pontosan ezt rögzítik egyébiránt a vezető stílus diktátorok is: az MLA vagy a Chicago style sheet vonatkozó részeiben ez már nem is lehet kérdés. Az ezekhez képest – ezek szerint – konzervatívabb APA viszont kéziratok esetében megengedőbb – mindazonáltal publikációk esetén már ott sem lehet szó dupla szóközös megoldásokról.

Bár azt gondolnánk, hogy már a 20. század elején minden tekintetben megszilárdultak az egy szóközös határok, azért ez sajnos nem így van – és pontosan ez okozza a jelenkor problémáját is ebben a tekintetben. Ugyanis az írógépek által használt monospace betűtípus egyik sajátossága, hogy minden betű (illetve karakter) ugyanakkora vízszintes teret foglal el. Ennek következtében jobban szétnyúlik a begépelt szöveg, terjedelmesebb betűközök keletkeznek, így az egyetlen kis szóköz adott esetben nem jelzi elégségesen a mondatok közötti elválasztásokat. Ezért vált automatizmussá a hagyományos gépírásban a dupla szóköz alkalmazása. Amióta azonban szoftveres segítséggel írunk, ráadásul már a legritkább esetben folyamodunk monospace betűkhöz, teljességgel feleslegessé vált a dupla szóköz, hiszen az arányos betűtávokkal működő betűtípusok esetén már éppen elég hangsúlyos határvonalat jelent az egyetlen egy kis szóköz is: a tipográfia finomodásával talán azt is nyugodt szívvel ki lehet jelenteni, hogy az egy szóköz sok esetben jobban érzékelhető válaszvonal két mondat között, mint anno a monospace esetében a két szóköz. Nyomdatermékekben, online felületeken, vagy egyszerű, gépelt dokumentumok esetében ma már pedig – nyugodtan higgyük csak el a helyesírás ellenőrző algoritmusoknak – kifejezetten hibának számít a régi beidegződés, amellett, hogy végtelenül zavaró is. Köszönöm, hogy elmondhattam.

Standard