blog

Poe árnyéka

Matthew Pearl: The Poe Shadow Kevés olyan könyvet vettem a kezembe önszántamból, előzetes mérlegelést követően, amelyet az első 100 oldal elolvasását követően inkább abba akartam hagyni. Matthew Pearl The Poe Shadow című könyve majdnem áldozatul esett, és a sarokban végezte, mert olyannyira banálisra sikeredett a szöveg körülbelül egy harmada, hogy ritka… Az világos volt azonban, hogy a főhős karaktere szándékosan olyan, amilyen, és az elbeszélés építkezése szándékosan izzadságszagú Poe-imitáció – ez mentette meg a kötetet nálam.

És valóban kár lett volna érte, mert miután az ember átverekszi magát az elején, hihetetlen szellemi viadalok tanúja lehet, és talán még Poe is elismerően biccentene, már persze ha élne szegény. Merthogy nem él, és éppen az ő rejtélyes haláláláról szól a könyv, egészen pontosan arról, miért és hogyan is halt meg pontosan Edgar A. Poe. Hősünk, Quentin Clark, jómódú Baltimore-i család sarja, ígéretes ügyvédi karrierrel, és egy kitűnőnek, talán túl szépnek tűnő, hamarosan bekövetkező házassággal maga előtt, amivel a WASP társadalom csúcsára kerülhet. Ahogy azonban az lenni szokott, valami nagyon elromlik.

Esetünkben a jó Quentin szemtanúja lesz Poe meglehetősen gyors és szolíd temetésének: négy férfi jelenlétében egy megjelöletlen sírba helyezik a korában nem igazán elismert szerzőt. A másnapi újságok aról számolnak be, hogy Poe részeg tivornyát követően halt meg, és minden mocskot előszednek, amiről azt gondolják, vajmi relevanciája is lehet a Poe névhez. Quentin azonban speciel azon kevesek közé tartozik, akik már korában zseninek tartották Poe-t, és ki nem hagyna egy verssort sem – inkább lemond mindenről, ami számára fontos. Nem tudja hát elviselni az újságok igaztalan “gyászjelentéseit” és polgártársai érdektelenségét, nyomozni kezd a rejtélyes Poe-ügyben.

Hamar rá kell ébrednie, hogy önmagában kevés lesz, ezért egy isteni szikrának vélt ötlettől vezérelve arra teszi fel az elkövetkezendő éveket, hogy 1) megkeresi azt az embert, aki mintájául szolgált Poe híres mesterdetektívének, Dupin-nek; 2) majd ráveszi ezt a nyomozót, hogy oldja meg Poe halálának rejtélyét. Dupla csavar, nesze neked metafikció. Némi unalmas levelezgetést követően Quentin Párizsba látogat, hogy rábírja Dupin-jelöltjét, a meglehetősen zárkózott és furcsa Duponte-ot, menjen már véle Baltimore-ba, és göngyölítse már föl ezt az ügyet, ha már Poe oly szépeket írt róla… Az idős Duponte végül rááll a dologra – és csak a könyv végén derül ki, mi is hajtotta igazán (naná, hogy nem Poe, de mivel itt már belebonyolódnék az időközben belépő Bonaparte intrikákba és a korabeli francia politikai közegbe, ezt most kihagyom).

Ahogy az lenni szokott, most sem megy minden simán, ugyanis mire Quentin mintegy “meggyőzi” Duponte-ot, hogy ő Dupin, addigra egy báró, akinek történetesen Dupin a családneve, szintén jelentkezik, hogy ő lenne a Dupin-figura eredetije. Kaland kaland hátán, misztikus felbukkanások, érthetetlen rejtélyek, frusztráció, mellőzöttség, kitaszítottság: ezek jellemzik az elkövetkező egy évet, melyet Quentin az ügy megoldására szán, amikorra is már olyannyira belegabalyodott a szövevényekbe, hogy valójában egy vérbeli Poe-történet szereplőjének is gondolhatná magát (a szöveg erre egyébként az elejétől fogva erősen rájátszik: korabeli angolsággal beszél hozzánk, egyes szám első személyű elbeszélésmóddal, az “őrült” szemszögéből, stb.). Természetesen mire a két rivális “detektív” lerántaná a leplet Poe halálának körülményeiről, az is kiderül, hogy valójában nem is (csak) Poe-ról van itt szó.

A könyv erőssége egyébként, hogy hihetetlen alapos háttérismerettel bír, és nem riad vissza attól sem, hogy a történelmi hűségbe turkáljon: olyan új adatokat is bevett Pearl a szövegbe, amelyeket mostanság tárnak-tártak fel kutatók, és amelyek módosítanak a Poe-ról kialakult tudományos és közvélekedéseken is némileg. Ha másért nem, már ezért is megéri elolvasni a The Poe Shadow-t, ami a végére vérbeli történelmi, misztikus thrillerré válik, rengeteg, kitűnően tálalt csavarral dolgoztatva az olvasó agyát.

Standard