film

Pénzéhes pénzszállítók

A szállítmány A Hollywood visszahódítására irányuló szervezkedésünk egyetlen kézzel fogható eredményeként elkönyvelhető Antal Nimród egy olyan színészgárdát instruálhatott A szállítmány forgatásakor, amellyel nagyot bukni valószínűleg nem lehet, még akkor sem, ha egy pontosan kiszámolt és adagolt másfél órából legalább negyven percig, vagyis a játékidő feléig az égadta egy világon semmi, de tényleg semmi nem történik: pontosabban éppen annyi, amennyit egy bátor húzással maximum tíz percbe lehetne sűríteni. Értem én, hogy valójában az indítékokat és a kontextust igyekszik a film megalapozni és bemutatni, de egy ilyen jellegű, később is inkább az akcióra, a feszültségre építő vállalkozásnál ez bizony indokolatlanul elvesztegetett idő, arról nem is beszélve, hogy aránytalanná, kiegyensúlyozatlanná teszi az egész projektet. Az első rész (bocs, sajnos két, markánsan elkülönülő filmet, na jó, tételt láthatunk) ráadásul dialógusban sem igazán erős: olyannyira elcsépelt mondatok és helyzetek sorjáznak egymás után, hogy már éppen menekülni kezdtem az Elhagyott szoba felé, hogy felidézzem, ott hogy játszott el a rendező oly bravúrosan a hasonló közhelyekkel úgy, hogy az még élvezetes is volt. Félreértés ne essék, Antal Nimród semmivel nem tud kevesebbet, mint Hollywoodban szokás – szerintem épp ellenkezőleg, legalábbis az eddigi megmozdulásai erre engednek következtetni. Na ahhoz képest A szállítmány minimum egy ziccer kihagyásával ér fel.

A sztori önmagában elég soványka, de végülis a szerényen kalkulált játékidőre talán épp elég lehetne: adott egy családias pénzszállító cég, annak mégcsaládiasabb kis csapata, akik nap mint nap együtt furikáznak, kockára teszik testi épségüket vagy éppen az életüket, hát persze hogy eljő a nap, amikor ezt megunva csak belekukkantanak már a pénzes ládikákba – vagy csak tudatosul bennük, hogy fél nap alatt annyi pénzt hurcolnak a város egyik végéből a másikba, amennyit ők összesen egész életük alatt nem fognak megkeresni – és elhatározzák, hogy többé ki nem adják a kezük közül a kézzel fogható új és szebb jövőt. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, köztük van az éppen hivatalos szállítóvá serdült, erkölcsileg még feddhetetlen legkisebb, igazmondó fiúcska is, akinek bizony nem fűlik a foga az egészhez, ám valahogy épp egy nap alatt zuhan rá a világ összes problémája és fenyegetése – kell ennél több? Másnap már igyekszik is az olajozottan működő gépezet fényesre csiszolt fogaskerekeként lendíteni az ügyön. Naná, hogy semmi nem úgy megy, ahogy azt a csapat eltervezte, így lassan visszafordíthatatlan helyzetbe keverednek, és a bajtársiasság álarca is lehull róluk a pénzt látva. Ez a második része a filmnek, amikor Antal ismét egy zárt helyen forgatja a jeleneteit, ez működik igazán: a klausztrofób, korlátozott, szűk tér valahogy nagyon kézreáll neki, és végre beindul a történet is. Itt érzi igazán a ritmust is a rendező, hiszen pillanatok alatt olyan feszültséget tud teremteni, amit aztán kifejezetten profin tud a végéig fenntartani úgy, hogy egy pillanatra sem engedi el a gyeplőt. Hirtelen lehet izgulni a karakterekért, hirtelen minden mondatnak, minden tekintetnek súlya lesz – hirtelen a néző nem érti, miért nem ezt a filmet kapta az elejétől. Felemás élmény tehát A szállítmány, de nem teljességgel kellemetlen, és a második tétel alapján remélni lehet, hogy Antal Nimród bizony előbb-utóbb beveszi Hollywood bástyáit.

Standard

Pénzéhes pénzszállítók” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Én remélem, hogy a Predators-szal végre bekövetkezik a vár bevétele. Mindazonáltal ez is tisztességes heist pic, de az elején tényleg túltengett közhelyekben. És bár a végén is volt egy-két eltúlzott fordulat, ott már legalább munkált a feszültség, és még a húzósabb ötletek is működtek.

Hozzászólások lezárva.