film

Óvodai zsarnokság, avagy játékos háború

Tegnap Mátéval megtekintettük a várva várt Toy Story 3-at, mégpedig a mostanra szinte obligát 3D-ben, és bár Buzz Lightyear-os figurával díszített üdítős pohár már nem volt, azért sikerült megkaparintani az utolsó Woody-sat, így az első akadályt vettük. A második akadály általában a 3D-s szemüveg: valami kiismerhetetlen okból a gyártók (vagy épp mindig az a  mozi, amelyet útba ejtünk) még nem jöttek rá arra, amire mondjuk a napszemüveg gyártók már évtizedekkel ezelőtt: a gyereknek nem akkora a fejmérete, mint a felnőttnek. Következésképpen meglehetősen körülményes dolog egy felnőtt méretű, egyébként is órmótlan kiképzésű 3D-s műanyagizét ráformázni a gyermek fejére – ezen mondjuk józan ész birtokában nem lenne rossz dolog változtatni. Hogy a 3D-s ügyet gyorsan rövidre is fogjam: nem a Toy Story 3 az a film, amelyet 3D-ben kell látni – megkockáztatom, totálisan felesleges 3D-ben megnézni, ugyanis a mélység-élesség hangsúlyosabbá tételén túl egyszerűen nem találtak neki funkciót, nem volt elképzelés mögötte sajnos. Szapulhatjuk az Avatar-t, de ott legalább nagyon is ki volt találva, miért muszáj 3D-ben nézni az egészet. Ha sikerül a 3D kérdésen túllendülni, akkor el lehet mondani, hogy a Pixar ismét kitett magáért, és okosan felépített, zsáner-referenciákkal és áthallásokkal rendkívül ügyesen megtűzdelt játákidőt biztosít kicsinek és nagynak egyaránt.

A szokásos nyitó etűd ezúttal is ötletes: egyszerű kiindulópont és leleményes megvalósítás, ennyi a titok. Fantasztikusan jó látni a felszabadult játékot olyan stúdió és cég felől, ahol bizony komoly pénzek forognak egy-egy vállalkozás során. SPOILER AHEAD feliratú tábla, és ha valakit érdekel, kattintson is gyorsan a lejátszó gombra:

Az etűd után jön persze Buzz és Woody harmadik rendbéli akciózása – ezúttal talán még a szokásosnál is több érzelmi töltettel, hiszen ugyebár az elválásról és a továbblépésről van szó. A Pixar valószínűleg igen jól kalkulált a témával ugyanis a háttérben megbúvó “Tulaj”, vagyis Andy immáron éppúgy felnőtt, mint azok, akik annak idején rajongva bámulták a Toy Story 1-et, így szinte személyes érintettségük nyomán is analógia teremthető számukra: ahogyan Andy elbúcsúzik játékaitól, úgy búcsúzhatunk mi is Woody-éktól (már persze ha búcsúzunk egyáltalán). A készítők egy eleddig kijátszatlan kártyával rukkoltak elő: irány az ovi, ott aztán annyi a használt játék, hogy több nem is kell, és ha erre ráhúzzuk a klasszikus hollywoodi motivációs trükköt, miszerint a karaktert mindig valami múltbéli trauma, titok mozgatja, akkor máris készen van egy belevaló sztori.

Így is történt, szerencsére igazán nincs miért szégyenkeznie a stábnak, hiszen nem múlják alul az eddigi produktumokat, és még az extra szereplőgárda sem zavaró, sőt, egészen jól eltaláltak egytől egyig. Mondjuk a gigantikus gügyögő baba szerintem inkább pszicho-thrillert idéz mintsem gyerekfilmet, de ez nyilván egyéni problematika. Ken Barbie-val vagy Barbie nélkül viszont kiemelkedően szórakoztató perceket szerez, ez vitathatatlan – Oscar-t neki, megérdemli ezért a cameo-ért! A Toy Story 3 megtekintését követően mondjuk valószínűleg másként néz az ember az ovis játékarzenálra, de ez is tuti valami felnőttes túlkombinált gondolkodásmód, hiszen Máté az egészről csak annyit mondott: “Jaj, Apa, de ugye tudod, hogy igazából a játékok nem is élnek!”

Standard