blog

Orosz éjjelek

Megint egy olyan filmet sikerült abszolválnom, amit már réges-régen terveztem (leginkább akkor, amikor a mozikba került anno), de valamiért nagyon elmaradt. Az Éjszakai őrség címen futó Szergej Lukanyenko adaptáció, a trilógiává bővült (azt hiszem, éppen fantasy-nak mondott műfajba tartozó) regény első része akárki, akármit is mond, nekem tetszett. Mégpedig éppen azért, amiért sokaknak nem – legalábbis szeretem ezt gondolni. Merthogy hihetetlen esetlen és naiv filmről van szó, amit jól láthatóan szívvel csináltak meg. Hollywood hasonszőrű filmtermésének kétszeresére való ötletbazárral, néhol a legváratlanabb humormorzsákkal, de mindenképpen ambiciózusan összerakott dolgozat egy mára már kultusz regénnyé nemesedett írásműből, ami már az első képkockától kezdve tiszta lappal indít, és nem próbálja a jó és a rossz, a fény és a sötétség ellentétét mitizálva ugyanazt a maszlagot némi vodkaízzel megspékelve lenyomni a torkunkon, hanem gondol egyet, és kiindulási pontként kezelve az egymásnak feszülő ősi ellentétet, a mindennapok “feladataiba” viszi a nézőt.

Kell az egészhez egy hangulat, annyi bizonyos, de vizuális trükkjeivel és az azokban jól kivehetően meglévő funkcióval és ötletességgel ezt a rendező Timur Bekmambetov elég magabiztosan meg is teremti azt. Fantasztikusan jól sikerültek a Moszkvát átértelmező, nem feltétlenül országimázsra készült felvételek, abszolút természetes környezetnek bizonyul az orosz főváros, ahol eleinte még furcsán is hatnak a mátrixos trükkök, de aztán azon kapom magam, hogy mintha itt élnének igazán. Kár azért a néhány erőltetett neon-lézerkard ügyetlenkedésért, és a néha kifejezetten idétlen herripotteres nimbuszos akrobatikáért, ami néha már a komikum határát súrolja – tudjuk be amolyan posztmodern önreflexív vonásnak (amiről fogalmam sincs, hogy mitől önreflexív, pláne mitől posztmodern, de ez egy másik mese).

Van néhány jelenet, amivel sajnos a színészek nem nagyon tudtak mit kezdeni – többnyire egyébként éppen azok, ahol nem volt semmi speciális effektus, és csak a színészi játéknak kellett volna vinnie az egészet, no és pont ezekben a pillanatokban dőltek el a nagynak szánt kérdések is (például amikor a nagy szemüvegű leány színt vall, és lekerül róla – és a világról! – az átok; vagy amikor apa és fia a sötétség tekintetétől övezve eldönti, a srác melyik oldalra álljon: még jó, hogy nem Hollywood, mert egy frappáns csavarral tovább büntették volna az embert a fénnyel…). Mindazonáltal üdítő színfolt ez a film a nagyipari fantasy-világban, kellő iróniával és kellő technikai háttérrel felvértezve: nincs mit szégyenkezni az orosz filmeseknek.

Standard

Orosz éjjelek” bejegyzéshez egy hozzászólás

Hozzászólások lezárva.