digitális, web

O’Reilly vs. Poole az online identitásról

Az alábbi beszélgetésben Tim O’Reilly és Chritopher Poole osztja meg gondolatait az online identitás különböző megközelítéseiről utóbbi Web 2.0 Summit-on elhangzott előadását követően, amelynek a legtöbbet idézett mondata a “Facebook and Google do identity wrong, Twitter does it better” volt. Poole röviden kifejti, miért gondolja így, majd O’Reilly kicsit árnyalja a képet – szerintem azonban a kutya kicsit máshol van elásva.

Úgy vélem, elsősorban Poole argumentációjával van némi problematika, mivel a Twitter sem egyféle identitás modellt biztosít a felhasználó számára, és éppen az on- és offline identitások összefűzését, autentifikálását célozza meg sok esetben, és a több fiókos, több identitást kezelését megengedő politikája valójában semmiben nem más, mint akár a Google vagy a Facebook megközelítése, bár abban egyetértek, hogy sokkal liberálisabb a megoldásuk minderre.

Poole-lal szemben én azt látom, hogy mintha egyre inkább összefonódna az on- és offline identitás, mintha az online kiterjesztés már nem puszta hozzáadott érték vagy extra lenne, hanem része az öndefiníciónak, része annak, aki vagyok. Az online működő kifejezésformák tagadhatatlanul hatással vannak az offline életünkre is, éppen ugyanúgy, ahogyan offline mivoltunk meghatározza online megjelenésünket is. Ebbe persze az is beletartozik, ha online identitásunkat anonim módon kívánjuk felépíteni: ez pontosan tükrözi adott esetben identitásunk lényegét (most nem arról az esetről beszélek, amikor politikai vagy társadalmi, vagy egyéb külső tényező miatt kényszerül valaki anonim megnyilvánulásra, mert az egy egészen más tészta, amit sokszor belekevernek ebbe a diskurzusba, szerintem tökéletesen elhibázott módon). Egyébként Poole meglátása, miszerint a Facebook és a Google egy egységes, megváltozhatatlan, az offline identitáshoz szorosan kötődő, definitív modellt erőltet, ami nem tükrözi a valóságot több sebből is vérzik: bármelyik szolgáltatást lehet több fiókkal, ha úgy tetszik, több identitással is használni, és semmi nem tart vissza attól sokakat, hogy akár anonim fiókokat hozzanak létre maguknak. Másrészt éppen a Poole által tető alá hozott Canv.as is a Facebook autentikációs rendszerét használja beléptetéskor, amit ő úgy próbál feloldani, hogy a belépést követően bárki átalakíthatja a profilját. Hát, ez nem az online identitás sokarcúságáról, sokszínűségéről tanúskodik, és nem pusztán technikai problematikáról (ti. a Facebook identitásunk alapján férhetünk hozzá a Canv.as-hoz) van itt szó. (Egyébként ennyi erővel a Twitter OAuth rendszerét is használhatná: vajon miért nem azt teszi?)

Ehhez képest O’Reilly szerintem sokkal reálisabban látja a dolgot: pláne a mobil eszközök elterjedésének kapcsán, hiszen itt már alapvetően azonosítva van minden egyes felhasználó, és tényleg nincs szükség arra, hogy a Foursquare-en becsekkoljon valaki ahhoz, hogy meg tudják állapítani, pontosan hol is tartózkodik adott időben. Véleményem szerint inkább arról lenne szó, hogy ki hogy alakítja magáról, vagyis az online identitásáról a képet: merre barangol, mit oszt meg, milyen képeket tölt fel magáról, mihez és hogyan szól hozzá – ezek azok a szegmensek, ahol akár anonim, akár felvállalt identitásunkat formáljuk. Tegyük gyorsan hozzá, hogy az identitás kérdése persze korántsem ilyen egyszerű: jó lenne egyszer olyan elgondolásokról vitatkozni, amelyek a nem kis szakirodalommal bíró téma mélyebb áttekintését és a problematika online kiterjesztését is megengedik, mert amennyire én látom, az, hogy Google vagy Facebook vagy Twitter, ebben a kérdésben csupán a felszín, és végső soron, önmagában az alkalmazott modell nem sok mindent árul el arról, mi is az online identitás (ha van még olyan így, elkülönítve).

Standard