digitális, egyetem

Online hallgatói részvétel kurzuskiegészítő felületeken

Az előző bejegyzés kapcsán merült fel, hogy a hallgatók nem szívesen aktivizálódnak az egyes kurzusokhoz kapcsolódó online kiegészítő felületeken: nem használják a kurzusfórumot, nem vesznek részt a kurzushoz kapcsolódó megosztásokban, nem ismerik (vagy nem vallják be, hogy ismerik), nem tudják használni az olyan rendelkezésre álló ingyenes felhősített technológiákat, mint például a Google Dokumentumok, ráadásul sok esetben még egy alapvető szövegszerkesztési feladat is kifog rajtuk. Érdekes kettősség lakozik a hallgatók generációjában: egyrészt, mint ahogy egy nemrégiben napvilágot látott vizsgálat is rámutatott, készségszinten kezelnek minden új kütyüt, és minden olyan technológiát, ami az ilyen eszközökkel érkezik: könnyedén személyre tudják szabni a felületet, be tudják lakni azt, és intenzíven, mindennapjaikba ágyazva képesek használni őket. Ugyanakkor elképesztő hiányosságokkal rendelkeznek a klasszikusabb, asztali szisztémán alapuló szoftverek és alkalmazások esetében – lásd: szövegszerkesztő -, amit egyébként sajnos csak megerősíteni tudok én is (tisztelet a kivételnek, nem lehet általánosítani itt sem persze, de a kimutatott tendencia szerintem stimmel).

A felsőoktatás digitalizációjának az egyik sarkalatos pontja szerintem pontosan a hallgatói aktivitás becsatornázása az interaktív tananyagokon keresztül: el kell érni, hogy a számára ismerős technológiai környezetben sajátjának tudja érezni, be tudja lakni a felkínált interfészt, erősíteni kell azokat a közösségi struktúrákat, amikben egyébként is mozog, azokat a feladatformákat, amiket egyébként is végez (a keresés-összeállítás-megosztás folyamatát például lehetne úgy irányítani, hogy értékes kutatássá formálódjon: ugyanazokat a fogásokat kell alkalmazni, a már létező funkciókkal és felületi megoldásokkal, de kifejezetten a kívánt tematikára célzottan), és így talán könnyebben bevonható egy újabb stílusú oktatási megoldásba. Ha már ismer és szeret egy interfészt, nem biztos, hogy nekünk újabbakat kellene kitalálni: talán nézzük meg, miben és hogyan jók, és próbáljunk olyan interfészek és megoldások felé mozdulni (egyébként is: nem csak a hallgatónak kellene alkalmazkodnia a tananyaghoz, hanem vice versa is).

Az SZTE-n adott az ETR kiegészítéseként használható CooSpace, aminek a célja egy online közösségi tér kialakítása (kissé szerencsétlenül “színtérként” aposztrofálják az egyes kurzusokhoz allokált funkciók egységét): dokumentumokat lehet le- és feltölteni, fórumon lehet társalogni, üzenetet lehet küldeni – újabban még lájkolni is kezdhet az arra késztetést érzőknek. Mindez nagyszerű, a rendszer azonban sem ergonómiailag, sem funkciók tekintetében nem képes teljesíteni a küldetését: hosszas unszolás hatására sem igazán használják a hallgatók. Ennek a felület barátságtalansága és kuszasága mellett nyilván az is oka lehet, hogy ez egy egyértelműen felügyelt, moderált, oktatók által figyelt terület, ami ráadásul megosztási és megnyilvánulási lehetőségeiben sem közelít afelé, amit a jelen hallgatói mondjuk a közösségi oldalakon megszoktak.

Az egyik kurzusomon ezért most egy alternatív megoldáshoz folyamodtam: a Coursekit felületére hívtam a hallgatókat, ami egyrészt egy korszerű, letisztult, átgondolt dizájnnal rendelkezik, másrészt olyan funkciókat ajánl, ami egy twitter-facebook-tumblr klónként is értelmezhető, vagyis már eleve érti, miként működnek a mai fiatal generációk online környezetben. A kurzus még folyamatban, a felület még tesztelés alatt, de már most sokkal gyakrabban és közvetlenebbül kommunikálnak a hallgatók – egymással és velem is. Az órán kívül is elkezdtek a témával kapcsolatos anyagokat keresni, amiket persze meg is osztanak, kérdeznek, válaszolnak, beszélgetnek – ahogy egy valamire való közösségi oldalon ez természetes is. És bár itt is jelen van az oktató, a felület kialakítása és a részvételi lehetőségek strukturálása folytán valahogy egyenrangú partnerként tekinthető a “moderátor”, aki így ugyanúgy megoszt, publikál, kérdez és válaszol, mint bármelyik hallgató. A kurzus tehát közösségi eseménnyé képes formálódni, túlnyúlva az órai kereteken, online, és talán arra is képes, hogy produktívabb, érdekeltebb hallgatói-oktatói együttműködés alakulhasson ki. Ha ezt eléri, már megérte – hosszabb távon pedig jó lenne figyelembe venni az ilyen kurzuskezelő rendszerekből leszűrhető tanulságokat, és a jövő tananyagainak struktúráinak kialakításakor már eleve ezekből kiindulva építkezni. Fontos látni egyébként, hogy például a Coursekit semmi újat nem talált ki: csupán felismerte, hogy az, ami ma rendelkezésünkre áll, tökéletesen alkalmazható oktatási feladatokra is. Pontosan erről van szó, ezt kell felismerni és megérteni.

Standard