digitális

Okosodó hülyülés – hülyülő okosodás?

Szinte nincs olyan nap, amikor fel ne bukkanna valami vicces, vagy épp inkább elkeserítően komoly(kodó) megjegyzés arra vonatkozólag, hogy mainapság, ahogy egyre több okos eszközzel vesszük körül magunkat, ezzel ellentétes arányban egyre hülyülnénk – hol keményen, hol finomabban szólnak ezek a vészkiáltások. A mémek szintjén persze csak arról van szó, hogy “bizony, bizony, így megy ez” bólogatással helyeselünk az olyan szövegekre, mint például “Okos a tévénk, a telefonunk, még az óránk is, csak mi leszünk egyre hülyébbek!”, a respektált pszichológus azon megjegyzésén, miszerint “az internet és az okos eszközök elterjedése előtt milyen nyugodt volt a mi pszichénk, milyen kiegyensúlyozott volt a lelki életünk, hiszen nem áradt mindenünnen a világ zaja, nem tudtuk például, hogy sok ezer kilométerre tőlünk véres háború zajlik” stb.,  pedig nosztalgikusan párásodik a tekintetünk. Szerintem meg szögezzük le egyszer, s mindenkorra, hogy mindkét megközelítés alapvetően elhibázott – hogy-ne-mondjam: hülyeség. Nem arról van szó, hogy a digitális, mobil “okosítás” minden aspektusa feltétlen szükséges lenne, vagy hogy minden eszköz, illetve alkalmazás valós problémára adna választ, de ne tegyünk már úgy, mintha ezek az eszközök lennének felelősek az ember értelem vélt (vagy valós) hanyatlásáért.

Egyrészt az eszközök önmagukban természetesen senkit nem tesznek sem okosabbá, sem ostobábbá. Ha valaki megtanulja használni őket, és ki is használja az elé táruló lehetőségeket, akkor az okos eszköz valóban okosít. Igen, a gyerek, aki pillanatok alatt megtalálja a megoldást egy adott problémára az okos eszköz segítségével bizony okosabb, mint az, aki órákat agyal, de még csak nem is dereng számára a megoldás – bár hihetetlen okos képletekkel, számításokkal, magyarázatokkal áll elő, amelyek mind tudományosan megalapozottak is akár (vigyázat, sarkítok persze). Ugyanakkor persze nem lett okosabb az, aki az eszköztől várná, hogy kitalálja a megoldást, mert ő még egy rendes keresést sem tud összerakni, és természetesen okos lesz az is, aki eszközök nélkül is megoldja a problémát. A lényeg csupán az, hogy az eszköz “okossága” az életünkre gyakorolt minőségi hatásban mérhető, ám alapjában véve mégis csak tőlünk, a felhasználóktól függ.

A múltba révedő, a múlt információszegénységét a mába vágyó megnyilvánulás pedig rendesen csúsztat és alapvető – már bocsánat, de mégis – tudatlanságot tükröz: olyan, mintha a technológia soha nem is lett volna, mintha nem lehetett volna több csatornából is tájékozódni korábban. Márpedig ott volt a televízió, rádió, nyomtatott sajtó. És mielőtt legyintenénk: ugorjunk pár évszázadot, aztán már az sincs – na ott tessék keresgélni a világi tájékozottságot: az ember képzeletében valami nagyon sötét korszak képe él erről általában. Szóval miért is lenne nekünk jó, ha tökéletesen tudatlanul, vakon élnénk az életünket? Mitől jobb az a léleknek? A pszichének? És ha már itt tartunk: miért volt szükség éppen a psziché “gyógyításának” kidolgozására a 19. század végén? Ott még korántsem hibáztathatjuk se az internetet, se az okos eszközök túltengését, a Facebookot, a Snapchatet, és társaikat.

Fontos azt az aspektust is látni, hogy ezek az eszközök éppenséggel a hozzáférhető információkat csatornázzák és szűrik, vagyis pontosan értelmezhetővé és felhasználhatóvá teszik a tengernyi adatot: ha valaki tud és akar élni ezekkel, akkor tudást termelhet/teremthet. Az eszközökben ugyanis benne van a lehetőség, mint ahogy benne volt az ördögtől való dolognak, egyenesen mételynek tartott nyomtatott könyvben, vagy később a nagyüzemben előállított újságokban, a rádióban, és a huszadik század második felének fő ellenségében, generációk (köztük az enyém is) megrontójában, a televízióban is. Ahogy haladunk előre (vagy ki tudja, merre), egyre kiterjedtebb információs halmazt kapunk, és továbbra is az a legfőbb kérdés, vajon tudunk-e úgy élni mindezzel, hogy az az életminőséget javítja. Hiszem, hogy ha megfelelően edukáltan használjuk például a rendelkezésre álló okos eszközöket, akkor igenis tudunk. De speciel az én életminőségem kifejezetten romlana, ha nem tudnék a világ dolgairól, ha beszűkülne a világképem, ha nem gyakorolnám nap mint nap a különféle nézetek elemzését és befogadását, ha nem polemizálhatnék. Márpedig mindezt ma már ún. okos eszközök segítségével teszem. A pszichém, a lelkem meg köszöni szépen, jól elvan ezzel. Az agyam is, úgy általában.

Standard