blog

Odaadóan tévézni

HVGÍrja a HVG, hogy új nézettségmérési technikákat vezettek be a televíziók műsorainak kiértékelésére: az “odaadásmutatót”. Tetszetős elképzelés ez, miszerint nem az számít egy műsor esetén, hogy mennyien nézik, hanem hogy mennyire figyelmesen. A mérés módszere is különbözik attól, ami eddig az egyedüli forrás volt: nem a preparált távirányító kapcsolgatása adja meg egy műsor nézettségi eredményét jónéhány család háztartásában, hanem egy naplót kell a felmérés résztvevőinek kitölteni előre megadott szempontok alapján. (Bár itt rögvest rezeg a léc: ha a napló műsorspecifikus részét töltöm éppen ki, miközben nézem is az értékelni kívánt műsort, vajon mennyire köti le a figyelmem a katódsugárcső villódzása?) Bár kétségtelenül érdekes szempont, és szerintem releváns is, azért elég körülményesnek tűnik.

Anno rengeteget bosszankodtam, ha olyan műsor tűnt el a képernyőről, amit én rituálisan sasoltam, arra hivatkozva, hogy nem volt számottevő (ami csupán annyit jelent, hogy senki nem akart reklámozni előtte-közben-utána) nézettsége, vagyis – nyilván rajtam kívül – a kutyát sem érdekelte. Mármint statisztikailag. Ami minden.

A nézettség fogalma és meghatározása persze – nyilván nincs is ebben semmi új – meglehetősen problematikus. Vegyük a saját házunk (na, ne nagyzoljunk, lakásunk) táját: ha mondjuk bekapcsoljuk a tévét, és megy – teszem azt – négy órát, akkor a tapasztalat azt mutatja, hogy a teljes figyelem, ami a képernyőre összpontosul nem haladja meg a 45 percet. Tetézve a “bajt”, ez a fránya háromnegyed óra is szétszóródik, vagyis nem egy huzamban értendő, hanem amolyan nettó értékként. Akkor a kérdés persze az (ha tetszik, hát tessék lebontani műsor szintre, vagy műsorszerkezetre), hogy vajon néztem tévét a megadott időszakban, vagy sem? A hagyományos mérés szerint igen, hiszen négy óra hosszan ne adj isten még el sem kapcsoltam (minek is, ha nem nézem… tudjuk…). Az odaadást mérő módszer szerint viszont nem néztem semmit, mert a percekre, tíz percekre történő figyelmem ténylegesen a képernyőn látható műsorra fókuszálódik, és nem is jut eszembe a naplóhoz nyúlni. (Heti ezer forintos tiszteletdíjért nem is fog, meg persze a gyerkőc is állandóan pakol, sőt, rajzol nyitottautót és teherautót, meg persze terepjáróautót is, és így a naplónak nincs esélye…) Sehogy se jó ez. Mindenesetre a két módszer elegye már hozhat valami előrelépést, mert ne legyenek illúzióink, amíg Nagy Testvér nem tud teljesen megfigyelni bennünket, addig a nézettségmérés sem lesz az igazi. No persze Nagy Testvér hamarosan mindent fog látni. Azt is, amit nézünk…

És hogy miért kell mindent bevetni? Sejthető, hogy az internet térnyerése nem tett/tesz jót a televíziónak. Miért is tenne, ha a csatornákon ritkaságszámba mennek a filmek (amit film címén elénk tárnak, az sem az a legtöbb esetben…)? Itt hibádzik az odaadást mérő módszer is, ugyanis a csatornák egyre inkább azon munkálkodnak, hogy ne kelljen odafigyelni, mi is folyik a képernyőn. Egy filmet vagy néz az ember, vagy nem. Egy szappanoperát, valóságsót, táncos-mulatós valami azonban időtlen(/idétlen): mindegy, hol és mikor nézünk rá, egyrészt mindig értjük, tudjuk követni, másrészt úgyis jön az ismétlés a reklám előtt (és után, csak hogy visszarázódjunk… mibe is?). Ezt lenne hivatott ellenpontozni a tematikus csatornák kínálata, azonban ezek többsége a kábelszolgáltatóknál “kiváltság”, ami lefordítva csupán annyit jelent, hogy külön kell értük fizetni. Így persze könnyű leszokni a tévézésről, és rászokni az internetre, ahol ráadásul többnyire még azon frusztrációja is orvosolva van az embernek, hogy nem tud vissza- vagy beszólni a műsor szereplőinek, vagy politikusoknak (ki-ki kénye-kedve szerint). Bár, ki tudja, a digitális – nem is oly távoli – jövő mit hoz tévé és internet ötvözetével?!

Standard