blog

Nyolc részes puzzle

A rettenetes ünnepi tévés műsorkínálat elől menekülve sikerült végre abszolválnom a Nyolc tanú című thrillert, amit egyáltalán nem is bántam meg – sőt! Még Endre kérdezett rá a legutóbbi kávézás alkalmával, hogy láttam-é a dolgozatot, amit ő jelesre értékelt, és most beugrott, hogy ideje behozni a lemaradást. A film cselekménye elvileg rendkívül egyszerűre szűkített, hiszen kb. 23 perc történését ismételgeti nyolcszor, nyolc különböző figura szemszögéből, amely nézőpontok természetesen különböző, jelentős pontokon metszik egymást, és ez a fura metszet adja meg majd a kulcsot az összeesküvés, a merénylet megértéséhez, vagyis az ügy felgöngyöléséhez. Hálás megoldás a történetek kibontása és összefuttatása, hiszen a központi cselekmény még akkor is összerántja a sztorit, ha az esetenként meglehetősen sekély információs salátaágyon van tálalva, és még akkor is érteni véljük visszamenőleg a különböző mozdulatokat, dolgokat, ha annak előbb semmi jelentőséget nem tulajdonítottunk. Persze túlzott merészséget egy ennyi csillagot felvonultató filmtől nem kell várni: nem hagyja, hogy majd csak a néző fejében álljon össze a puzzle – van ám segítség is.

A Dennis Quaid által megformált karakter amolyan über-nézőpont, hiszen ő az, akinek a fejében végül összeáll a megoldás, ő az, aki a helyére illeszti a még hiányzó részeket, még akkor is, ha a mastermind látszólag mindent ügyesen irányít egy kis telefonról. Persze az is igaz, hogy övé a legklasszikusabb hollywoodi szerep: az egykori hős mindenféle önértékelési és lelkiismereti problémával megfűszerezve visszatér a csatatérre, hogy felülemelkedjen minden személyes nyűgén, és elvégezze feladatát mint az egy igaz ember mindenki előtt. Sikerül is neki, és bár Quaid képes egy arckifejezéssel végigjátszani a fiilmet, még így is sikerül hitelesnek maradnia, ami persze lehet, hogy a játszópajtásoknak is nagyban érdeme, hiszen mikor parádézik egy-egy nézőpontként egy filmben Forest Whitaker, Sigourney Weaver, Matthew Fox, William Hurt vagy Eduardo Noriega? A film zsonglőri ügyességgel hátszik a zsánersablonokkal, mégpedig úgy, hogy tökéletesen megtalálja a helyét mindenegyes iparos alkalmazásnak, ami valahogy nagyon kerek egésszé, végig lendületes, feszült filmmé áll össze – egy percnyi unalom nincs az egészben, még akkor is figyel az ember, amikor látszólag semmi lényeges vagy érdekfeszítő dolog nem történik: pár perccel vagy egy nézőponttal odébb ugyanis simán kiderülhet, hogy valami oltári lényeges apróságot nem vettünk észre. Kitűnő film!

Standard