digitális

Netsemlegesség és Internetkon

Bevált a fenyegetés, és ténylegesen is beindult a Deutsch Tamás vezette internetes nemzeti konzultáció magáról az internetről, ami – ha még emlékszünk rá – az őszi netadó belengetése körüli felháborodást követően pattant ki Orbán Viktor fejéből. Hogy turbózzuk a metareflexív rétegeket a konzultáción, valahogy úgy néz ki a dolog, hogy egyelőre kérdéseket (és ötleteket – de mire nézvést is pontosan?) küldhetnek be az állampolgárok, amelyekből majd válogat Deutsch és csapata, és ezt a válogatást teszik fel valamiféle szavazásra. Több körös ismeretlenes és “értelmetlenes” egyenlet ez, amit azért sikerült úgy tálalni, mintha az valami tudományos támogatottsággal is rendelkezne (ti. tessék szépen komolyan venni!), lévén, hogy a 2012-ben az MTA Bölcsészettudományi Központjának bábáskodása alatt született Médiatudományi Kutatócsoport tagjai (btw, jogászok) írnak különböző témakörökben az oldal blogjába. Sorra lehet venni a szövegeket, nekem most egyhez volt türelmem: a Bartóki-Gönczy Balázs klaviatúrájából származó “A hálózatsemlegesség körüli vita” című bejegyzéshez.

A szerző nem sok szót veszteget az internet felépítéséből, kialakulásából, korai működéséből, valamint a jelenlegi helyzetből fakadó, társadalmi és technológiai oldalról is támogatott semlegességére, illetve szabadságára, inkább az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Unió néhány példáját és elgondolását osztja meg az olvasóval – jelezve, hogy előbbi esetében épp most változnak a dolgok:

A megengedő hozzáállás azonban változni látszik. Az Egyesület Államokban egy 2010 óta húzódó jogi vitára készül pontot tenni az ottani szabályozóhatóság (Federal Communications Commission, FCC), megtiltva az internet-hozzáférés szolgáltatók általi negatív diszkriminációt.
(forrás: Internetkon.hu)

Valóban így van, azóta túl is vagyunk a döntésen, ami óriási lépés (már persze azok számára, aki mindenféle diszkriminációt elutasítanak, és vallják, hogy az internetnek semlegesnek kell maradnia). Ám a szerző sajnos csak a negatív diszkrimináció kérdését emeli ki, holott a semlegességért küzdő civil szervezetek éppen a pozitív diszkriminációt támogató médialobbi veszélyére hegyezték ki a mondandójukat (ami egyébként nem teljesen független egy másik, szintén érintett témától, ami a szerzői jog internetes kérdéskörét boncolgatja – ha ebben az összefüggésben vizsgáljuk a kérdést, még összetettebb kép alakulhat ki az egész internet szabályozási hercehurcát illetően). Bartóki-Gönczy Balázs ezzel meg is alapozza tételét, ha mégoly implicite is teszi ezt, és egyértelmű mumusként emeli ki a negatív diszkriminációt, amit aztán a pozitív, szerinte gazdaságserkentő, fejlődést elősegítő diszkrimináció ellensúlyozna. A pozitív diszkrimináció két esetéről így ír a szerző:

Az első esetben az internetszolgáltató ellenérték fejében „gyors sávot” biztosít az ezért fizetni hajlandó online szolgáltatónak, aki ezzel előnyre tehet szert versenytársaival szemben, hiszen megbízhatóan, jó minőségben válik elérhetővé az internetezők részére. A hálózatsemlegesség elvének hívei tiltakoznak ezen lehetőség ellen, arra hivatkozva, hogy ezt csak a nagy, tőkeerős szolgáltatók képesek megfizetni, akik így még nagyobb előnyre tehetnek szert a strat-up (sic!) szolgáltatókkal szemben, akik nem feltétlen lennének képesek, arra, hogy a jó átviteli minőségért plusz pénzt fizessenek. Ez pedig végső soron az innováció visszaszorulását eredményezheti. Ezzel szemben, többen akként érvelnek, hogy szükségszerű az ilyen pozitív diszkrimináció megengedése, hiszen minőségi garancia nélkül az új online szolgáltatások fejlődése megtorpanhat (pl. online video, vagy időérzékeny szolgáltatások), illetve a mobilpiacnak égető szüksége van új bevételi forrásokra, amit később hálózatfejlesztésre (is) fordíthat.

A második esetben az internetszolgáltató „kiemel” egyes online szolgáltatásokat (akár a sajátját, akár más szolgáltatóét) azáltal, hogy az előfizetett csomagba foglalt adatforgalom kihasználását követően csak a preferált szolgáltatáshoz férhet hozzá az előfizető korlátlanul. Ezt a típusú „pozitív árdiszkriminációt” tekintik a legkevesebben problémásnak, mindazonáltal egyesek azzal érvelnek, hogy a szolgáltatók ilyen gyakorlata komolyan torzíthatja a piaci versenyt, mások szerint viszont ez a típusú szolgáltatás hozzájárulhat az online tartalomszolgáltatások fogyasztásához, illetve a mobilinternet szolgáltatások használatának elterjedéséhez.
(forrás: Internetkon.hu)

Bár az Internetkon.hu-n közölt szövegek általánosságban véve igyekeznek objektívek maradni, azért például ebben az idézetben elég jól kivehető, hogy a szerző a pozitív diszkriminatív intézkedéseket preferálná a netsemleges argumentumok (és persze a fő mumus, a negatív diszkrimináció) ellenében. Szíve joga, csak éppen az objektivitás leplével takarja el azt, amit ez a gyakorlat a hétköznapokban tartalom-előállítási és tartalomfogyasztási szempontból, valamint véleményformálói oldalról tekintve jelentene. Egyrészt a két eset nem különül el ilyen kategorikusan, mint ahogy ezt fentebb olvashatjuk, lévén hogy az internetes tartalmak és szolgáltatások elérése egyre inkább mobilos felületeken, mobilinternetes forgalomban kerülnek a fogyasztóhoz. Másrészt mindkét esetben pénzügyi, gazdasági, tartalmi előnyhöz juttat olyan felületeket, amelyeket a fogyasztó – bár ő fizet a szolgáltatásokért – nem befolyásolhat (a negatív irányú diszkrimináció is ezt teszi: letilt bizonyos szolgáltatást/tartalmat, így egyből az elérhetőeket preferálja). Ha úgy tetszik, lenyomják a torkán azt, amiért nem fizet – másik oldalról pedig olyan tartalmat nyomnak le a torkán, amiért a szolgáltató anyagi juttatást vár az adott tartalomszolgáltatótól. A pozitív diszkrimináció tehát egyáltalán nem a tartalmat, a tartalom előállítóját szolgálja, ahogy azt a bejegyzésben olvashatjuk, hanem magát az infrastruktúrát működtető szolgáltatót.

Azzal, hogy egy szolgáltató nagyobb hasznot tud generálni, és azt mondjuk hálózatfejlesztésbe forgatja vissza, az égvilágon semmi gond nincs – sőt, így működne rendesen a piac. Azzal azonban minden jó érzésű állampolgárnak problémája kell, hogy legyen, hogy itt egy infrastrukturális, szolgáltatói tevékenység tartalmi döntéshelyzetbe jut. Vagyis a szolgáltató immáron nem csupán arról dönt, milyen sávszélességgel működtesse hálózatát, hanem arról is, mit közvetítsen ezen a hálózaton. Érdekes adalék, hogy egyik oldalról az argumentum arra mutat rá, a szolgáltatók egyértelműen szorgalmaznák ezt a pozitív diszkriminációt, azért ne feledjük a sötét másik oldalt is: ha ők felelnek a tartalomért, akkor bizony tettestársakká válnak az illegális letöltések biztosításában is – talán emlékszünk rá, milyen vehemensen tiltakoztak világszerte az ilyen jellegű felelősségvállalás ellen. Ha akkor jogosnak ítéltük a felháborodásukat, nem árt most is felhívni a figyelmet az infrastruktúra és a tartalom összefonódásának több aspektusára is.

Én személy szerint úgy érzem, Bartóki-Gönczy Balázs nem járja körül olyan mértékben a témát, hogy az alapos tájékoztatásnak minősüljön, nem hívja fel a figyelmet az általam jelzett aspektusra (mint ahogy sok másra sem), és mintegy sugallja értékítéletét, véleményét, ami nem lenne baj, ha ez lenne a feladat (bár ki tudja, mi is pontosan a feladat?). Másrészt arra sem hívja fel a figyelmet, hogy a negatív és pozitív diszkrimináció általa felhozott példái nem egymás ellentéteiként működnek, hanem komplementerekként kerülnek a szolgáltatói palettára. Nem egymást kizáró, hanem egymást erősítő, és technológia szempontjából is nagyon közeli párról van itt szó – más szóval, nem igazán választás kérdése: ha az egyik igen, a másik nem.

A szolgáltatói érvelés is meglehetősen egyoldalúan merül fel, tulajdonképpen csoda, ha az egyszeri olvasónak hirtelen nem esik meg a szíve szegény szolgáltatók sanyarú sorsán: a szerző ugyanis végig arra apellál, hogy a fejlődéshez, a magas szintű szolgáltatáshoz bizony pénz kell, amit például a mobilszolgáltatók, akik a hálózatuk fejlesztéséért is felelnek, nem győznek már, ráadásul a merész és unfair állampolgár a drága (de nyilvánvalóan szükséges) percdíj és sms rátákat megkerülve nem átall internetalapú hangátvitellel (VoIP) sújtani őket, ezzel bevételkiesést eredményezve, plusz a hálózatokat durván leterhelve. Csakhogy nem épp az serkentené normális esetben a versenyt, ha éppen ezen lehetőségeket előtérbe hozva, az ilyen szolgáltatásokat támogatva alakítanának ki előfizetői csomagokat, amelyek bevételét már egyértelműen az adatátvitel még jobb kiszolgálására lehet fordítani? Mi akadályozza meg a szolgáltatót abban, hogy a bevételt internetalapú adatátviteli fejlesztésekbe ölje? Komolyan gondolja-e a szerző, vagy bárki, aki a negatív és pozitív diszkrimináció kérdését hosszasan és elmélyülten taglalja, hogy itt a tartalom hozzáférésének tiltása vagy elősegítése a megoldás infrastrukturális problémákra?

Ha nem világos “megrendelésre” készültek-készülnek ezek a kutatócsoport által megfogalmazott, tájékoztató jellegűnek szánt szövegek, akkor talán érdemes lenne alaposan átgondolni, milyen körültekintő is egyes esetekben a megfogalmazás. Ha vélemények kinyilvánítására érkezett a felkérés, akkor egy szavam sincs, azon túl, hogy engem máris sikerült provokálni és akarva-akaratlanul benne vagyok a nagy nemzeti konzultációban, holott azt sem tudom, miről kellene konzultálnunk, pláne nem azokkal, akikkel mindez folyik. Ha tudományos igényű, alapos, de közérthető tájékoztatásra érkezett a felkérés, akkor azonban például ez a szöveg nem állja ki a próbát, ezer sebből vérzik, reduktív, és – csak hogy a témánál maradjunk – pozitívan diszkriminál egy nézetet a többi ellenében.

Standard