digitális, web

#nemkamu: az álhírekről

[Úgy szokott kezdődni a nap, hogy Palatinus Dávid Leventével Messengeren megosztunk valami olyan tartalmat, ami beindít egy erőteljes gondolati reflexiót, és görgetjük, görgetjük, adunk hozzá értelmezési horizontokat, hol pedig csak morzsákat, majd mindig megállapítjuk, hogy ezt meg kéne írni, le kéne jegyezni, és persze minden alkalommal felmerül, hogy vajon egy chat beszélgetésre hogy a francba lehetne hivatkozni. (Tényleg, hogy?) Most erőt vettünk magunkon, és a beszélgetést kifésültük, hogy egy bejegyzés születhessen belőle: ha működőképes a formátum, ezen a vonalon kísérletezünk tovább. Első ilyen állomásunk, avagy a DZ-PDL pilot, az álhírek természetrajzát boncolgatja: nem mellesleg bemelegítésnek tekinthető a november 6-i rózsahegyi pódiumbeszélgetésre (erről később), ahová már most annyi témát listázunk szerintem, hogy jaj nekünk, ha végig akarnánk menni rajtuk. Szóval: az álhírek, a post-truth, és ami ezzel kapcsolatban hirtelen eszünkbe jutott.]

DZ: Rengeteget beszélünk manapság a post-truth korszakáról, arról, hogy vajon hogy vagyunk képesek hinni az álhíreknek, vajon miért kattintunk minden hülyeségre, és miért tudnak az áltartalmak elbizonytalanítani bennünket olykor-olykor. Mi lett az igazsággal, mi lett a józan ésszel, a racionalitással, és vajon tényleg Trumpnak és a Brexitnek köszönhetjük azt, hogy már magunk sem tudjuk, mi igaz és mi nem? Tényleg a közösségi média bűne, hogy meginogtunk kissé?

Ha hihetünk Fredric Jamesonnak, akkor azt mondhatjuk, hogy egyrészt a történelemmel való viszonyunk fokozatos megszűnése, valamint az érzelem hanyatlása ürügyén beköszöntő laposság az, ami megakadályozza azt, hogy bármiféle mélyebb igazságot képesek legyünk feltárni. Egészen konkrétan beszél a laposságról (pl. kétdimenziós képernyők, lapos, tükröződő felületű felhőkarcolók stb.), melynek esztétikai-kulturális dimenziója azonban jóval túlmutat azon, mintsem hogy szimpla manifeszt jelenségként értékeljük őket. Valamiféle skizofrén törés okozta blokk keletkezik a jelölőlánc működésében (itt persze már Lacanra utal, lehámozva meglátásainak klinikai-analitikai kontextusát), melynek következtében már nem a történetiség relációjában értelmezhető igazság (vagy hamisság) fogalmai az operatív kifejezések, sokkal inkább valami letaglózó affektív (magyarul érzelminek fordították, de azért az affect nem egyenlő az emotionnel) túlcsordulás (akár negatív, akár pozitív irányban) irányítja a jelen megértését.

Pontosan ehhez kapcsolódik James Ball Post-Truth: how Bullshit Conquered the World című könyve, amiben kiválóan vázolja, miként lépünk túl az igazság-hazugság oppozícióján az igazságon túli felé, aminek alapja a kamu. (Ha valakit érdekel a kamu/bullshit fogalmának részletes elemzése, olvasson Harry Frankfurtot.) A kamu ugyanis nem az igazság ellentéte, egyszerűen másodlagossá (vagy sokadlagossá) válik, mi a valóság, mik a tények, vagyis adott esetben mi is az igazság. Ez feloldja a stabil ellentétpárt, és az adott kontextuson belül mindent relativizál, és az affektushoz köt, vagyis pontosan az történik, amit Jameson a művészetből, az esztétikai váltásból levezetve elmond, csupán már hírek, események, hétköznapi, ha úgy tetszik, meglehetősen banális történések kapcsán.

Ennek hátterében talán Jean-François Lyotard azon meglátása is fellelhető, miszerint a nagy narratívák (azok a világmagyarázatok, melyek azt ígérték, a körülöttünk lévő valóság megérthető és rendszerbe foglalható) immáron képtelenek választ adni a létünkkel kapcsolatos kérdésekre: itt jelöli meg a modern-posztmodern váltást. A modern még hitt az Igazságban, a posztmodern már csak az igazságokban. Erre építi Jameson azon meglátását, miszerint a laposság (szerintem simán lehetne itt felületességről beszélni, annak minden konnotációját bevenni az értelmezési játszmába) kulturális dinamikájának térnyerésével csupán ezek az alakzatok variálódnak, amelyek tehát elfedik, és nem engedik a mélyebb igazság elérését (fontos egyébként azt látni, hogy Jameson egyáltalán nem tagadja ennek létét és funkcióját).

Az igaz-hamis dichotómiájának feloldódása egyébként szerintem tökéletesen passzol azzal, ami mediális tekintetben bekövetkezett (vagy bizonyos értelemben véve persze még mindig folyamatban van): a digitális média, az online felületek, az immateriális laposság térnyerésével egyidőben feloldódnak azok a médiaintézményi keretek (frame-ek), amelyek korábban autentikálták a tartalmakat. A valóság reprezentációját megcélzó mediális logikák azt ígérték, közvetíteni tudják az igazságot, az esemény valódiságát, jelenlévőségét, azonban a digitális média virtualizálja, kiüresíti ezt a missziót, és maximum illúzióként árulja ezt a portékát. Közvetlenségként (lásd: Bolter és Grusin) tárja elénk azt, ami valójában hipermediált, eltörli, virtualizálja önnön közbenlévőségét, mivel azonban a laposság, a felületesség szintjén mozog, már igényt sem formál a mélyebb igazság feltárására (jellemző a jelenkori újságírásra, hogy kifejezett kisebbségként, furcsa csodabogarakként tekintünk az ún. oknyomozó újságírókra, akik igyekeznek megtörni a felületek láncolatát).

PDL: Másfelől, ha a közösségi média mint média ‘működését’ annak történeti kontextusában is szeretnénk elgondolni, észre kell venni, hogy nem pusztán az igazság-felfogás modern/posztmodern dichotómiájával kell itt számolni. Fontos figyelembe venni azt is, hogy a technikai médiumok története során hogyan alakult az igazság/realitás rögzíthetőségének és re-produkálhatóságának kérdése. A modernben, sőt lényegében mar jóval a modern elött is, pl. a reneszánsz lineáris perspektíva-elméleteiben, a camera obscura-val folytatott kísérletezésben, vagy később a 19. század első felében tért nyerő vizualitás-értelmezésekben is már felmerült a médium mint apparátus technikai limitáltsága, a keretezés (framebuilding) kétértelmű volta – Jonathan Crary erre építi a A megfigyelő módszerei című könyvét. Nyilván létezett (es létezik még, legalább is nyomokban) egyfajta optimizmus az autentikusság, illetve a reprezentáció mint re-prezentáció hitelessége, pontossága (accuracy) irányában – ha elég pontos, fejlett, szofisztikált a technológia, akkor a realitás is pontosan, részletgazdagon stb. válik „rögzíthetővé”. Ugyanakkor, ahogy Crary is megállapítja, a megfigyelés es rögzítés apparátusában maga a megfigyelő nem objektív kívülálló entitás, hanem szerves része az apparátusnak, saját szubjektív percepciója pedig ráirányítja a figyelmet arra, hogy a valóság „real-itása” ugyanúgy technikai produktum, mint az apparátus, amely azt rögzíteni hivatott.

Hasonlóképpen, a realitás reprodukálhatóságának kérdése a modernben is elég masszívan felmerül. Bizonyos értelmezésben éppen ebből az ellentmondásból bomlik ki az irodalomban az imagizmus folyamatos küzdelme a jelennel, az emlékezettel, illetve a tapasztalat/érzékelés hozzáférhetőségével és „közvetíthetőségével”, valamint részben ez indokolja a század elejének élénk érdeklődését a film mint médium pszichológiai aspektusa iránt. Sharon Packer írja a Movies and the Modern Psyche-ben, hogy nem véletlen, hogy a film és a pszichoanalízis előretörése, fejlődése nagyjából egybe esik a 20. század elején, illetve nem véletlen, hogy maga a film (mint médium és mint apparátus – the cinematic apparatus) olyan jó táptalaja volt a pszichologizáló közelítéseknek. Csak egy példát mondok: ugye a film alapvetően azért (is) volt érdekes, mert ez volt a par excellence médium, ami a mozgást valós időben tudta rögzíteni és visszaadni.

Legalább is sokáig ezt gondolták. Mert ugye aztán egyre többször merült fel a kérdés, hogy a film (a technikai beágyazottsága, illetve materialitása réven) éppen hogy a mozgás rögzítésének/reprodukálhatóságának a töredezettségére irányítja a figyelmet – részben a technológia „tökéletlensége” miatt, részben pedig azért, mert a film maga is keretekben (frame) dolgozik, vagyis nem a folyamatos mozgást, nem a mozgást mint folyamatot rögzíti, hanem darabjaira bontja azt, töredezetté teszi stb. Így tehát a (mozgó) test tapasztalata is illúzió marad, annak realitása leginkább abban fog állni, hogy éppen a töredezettséget, a fragmentációt fogja előtérbe helyezni (cf. Metz: The Imaginary Signifier). Vagyis: a realitás megint csak hozzáférhetetlen a reprezentáció technikai médiumai számára.

Ehhez képest a posztmodern annyival bonyolította a dolgot, hogy magának a reprezentációnak mint paradigmának (t.i. hogy van egy „eredeti” realitás, amit re-prezentálunk, kvázi indexikusan) az episztemológiai alapját vonta kétségbe azzal, hogy kimondta, nincs, nem lehetséges re-prezentáció, mert magának az eredetinek a léte is kérdéses. Baudrillard írja a Simulacra and Simulations-ben, hogy a posztmodernben (a technológiák, a mediáció stb. révén) a szimulákrum átveszi az eredeti helyét: többé nincs eredeti, mert minden csak szimuláció. A valóság is az – pontosabban nincs értelme bináris oppozícióban elgondolni a valós valóságot es annak szimulációját. Ezt a médiára vetítve eljutunk oda, ahol ma (is) vagyunk, azzal a különbséggel talán, vagy inkább kiegészítéssel, hogy magának a médiának az értelmezése is némileg átalakult azzal, hogy mindent áthatóvá, vagy McLuhant idézve „környezetté” vált a közösségi média, ahol tulajdonképpen a dolgok történnek, ami tulajdonképpeni értelmezési keretévé válik a „valóságnak”, amelynek létrejöttéhez maga is ágensként hozzájárul. Erre utalt McLuhan is, amikor a forró és hideg média közötti különbséget firtatta mind az bennfoglalt információ szintje, mind pedig a részvétel szempontjából.

DZ: A média “framebulding“-jét, vagyis azt a keretezést, azt az autentikációs mozzanatot, ami “hitelt” adott egykoron egy tudósításnak, egy információnak, az újrakeretezések potenciális végtelen láncolata (a másolat másolatának a másolata az eredet nélkül, nesze neked szimulákrum, köszi Baudrillard) helyettesíti be, ami kiiktatja az igazság validitására vonatkozó igényt, és affektusokkal helyettesíti azt (ha egy hír sokkoló, tök mindegy, mennyi az igazságtartalma, sőt, az igazságtartalom tulajdonképpen a “na és?” és a “de mi van, ha mégis” prizmáján szóródik szerteszét).

PDL: Egy dolog válik ezáltal nagyon aggasztóvá, hogy t.i. ez egy elég depresszív állapotot eredményez abban az értelemben, hogy az van, amiről Derrida (is) beszélt, hogy nincs középpont, űr (void) van. Viszont a jelen helyzetben, úgy tűnik, egyre inkább az a tapasztalat (legalábbis a populáris regisztereket működtető diskurzusok előszeretettel játszanak rá erre az élményre), hogy igenis hiányzik a középpont. Mert igy, hogy nincs, igy, hogy lényegében mindenkinek magának kell tisztáznia magával, hogy hol is áll, mit is képvisel, rendkívüli módon megnövekszik az egyen felelőssége – amit az egyen ugyebár nem szeret annyira. Többek között ezért nyílik tér a radikális ideológiák számára – azok szépen beszüremkednek az űrbe (void) es ott lényegében az egyén ágenciáját, és ezzel szoros összefüggésben kritikai felelősséget közösségi szinten „terítik”, húzzák szét.

DZ: Így érkezünk el oda, hogy az alapvetően affektus-folyamként is értelmezhető közösségi háló hírei (melyek tehát azonosítható eredetet nélkülöző újrakeretezési láncolatok) már önmagukban is a post-truth, vagyis az igazságon túliság letéteményesei, teljesen felesleges ráfeszülni arra, hogy akár a Trump-kampány, akár a Brexit mizéria hozta el ezt a korszakot. Való igaz, hogy ezek az események kihasználták és felerősítették a post-truth problematikát, de itt egy jóval hosszabb, korábbra visszanyúló folyamat jelenkori állomásáról van csupán szó.

Standard