blog

Négy pont nullás szórakoztatás

Bruce Willis 4.0 A magyar tűzkeresztségben a munkacím alatt tetszelgő Die Hard 4.0 (Live Free or Die Hard) volt legutóbbi “vacsorám”, amolyan gyorséttermi stílben, ami leginkább jellemzi a film hangvételét. (Vagy csak valamiért ez ugrott be, de ezt most nem fogom hosszasan elemezgetni…) Alapvető hozzávalók rendben összedobálva, tálcára rendezve, hogy a fogyasztó hízzon, fröccsenjen, aminek kell, elteljen, és ne azon gondolkodjon, hogy akkor a menüt most komolyan kell venni, vagy csak öniróniát fedezzünk fel az elnevezésben? Mint a film esetében is, a menünél is jobb, ha hagyjuk az agytekervények gyötrését, és inkább legeljük be a felkínáltakat. Gyorsan.

John McClane-ék ugyanis már mást sem csinálnak, csak végigrohanják a 130 percnyi időt, a geekek geekül beszélnek és baromi gyorsan gépelnek, matematikai algoritmusokat emlegetnek, amit belépőkódnak vesznek (!), a biztonsági mentést egy ugyanazon épületben elhelyezett szerverről-szerverre áthelyezésnek vélik, és hülyét csinálnak abból a cyber-biztonsági csúcsfejből, amit – mint a sztoriban kiderül – a kormány és az FBI eleve hülyére vett, amióta csak létezik. A gonosz itt inkább sértődött Nintendós, akinek az ötletét nem díjazták a felnőttek, ezért összekeveri a hifi torony távirányítóját a tévé rimótjával, amitől apuci totál kiborul, de szerencsére ott a világ megmentésében igen jártas ír fajankó, aki pipább, mint apuci, ezért jól szétrúgja a valagát a rendetlenkedő srácnak.

A baj az egész filmmel kapcsolatban csupán az, hogy nem tudni, komolyan akarja-e venni magát, vagy végleg az akció-vígjátékok mezején próbál szerencsét: előbbi esetben szánalmas az egész, utóbbiban nem kevésbé – nem olyan humoros és szellemes az egész. Komolyan venni lehetetlenség, hiszen akkora ostobaságok tobzódnak percről percre a történetben mind elbeszélésileg, mind pedig vizuálisan, hogy egy alacsonyabb színvonalú tinivígjáték is minimum genitálián szúrja magát; nevetni sem igazán lehet, mert az “apuci majd helyretesz” jellegű McClane-humor inkább szánakozni való, kínos, mint nevettető.

Persze, tudom én, nem szabad gondolkodni, és akkor nincs semmi ilyen probléma, hagyjuk csak, hogy pörögjenek az események – de ez még késő este is nehéz, még akkor is, ha Kevin Smith a fő-geek, akinek aztán végképp nem sikerült megindokolni narratív jelenlétét… Mindegy is, maradjunk annyiban, hogy egy meglehetősen félresikerült poszt-9/11-es trauma-feloldási kísérletnek tudjuk be az egészet, és akkor legalább azt hitetjük el magunkkal, hogy az alkotónak volt némi nemes szándéka (bár nyilvánvaló, hogy nem, hiszen a 9/11 csak ürügy, annak is elég gyenge, de félre minden rút gondolat!). McClane egyébként kopasz, és ha a gépeddel gáz van, a delete gombot nyomod meg elsőként… Kb. ennyi az információ.

Standard