blog

Muszter

Kezembe került a Muszter decemberi száma, nem kevéssé azért, mert újraközölték a Filmkultúrában korábban megjelent Freud-cikkemet. Ennek ürügyén gyorsan bepótoltam eddigi lemaradásomat és elolvastam a szeptember óta felhalmozott Muszter-lapokat, és sikeresen belefutottam néhány igen elszomorító irományba. Kezdjük ott, hogy nem szeretem, ha egy kritikus túlságosan az előtérbe tolja saját magát, ami nem azt jelenti, hogy az “objektivitásra” vagy a “pártatlanságra” törekszik – ezek egyébként is eléggé megfoghatatlannak és kivitelezhetetlennek tűnnek számomra. Sőt, nyugodtan hangsúlyozza az “én” álláspontját, de tegye ezt úgy, hogy csupán felvállalja a gondolatait, meglátásait, vállalja önmagát – de ne tegyen olyan kijelentéseket, amelyek maximum haveri összekacsintás céljából nyerhetnek létjogosultságot, a szélesebb olvasóközönségben viszont – vélhetően – kissé visszás lehet a lecsapódása. Sándor Miklós kritikáját említem itt, aki A Karib-tenger kalózai 2. című film kapcsán értekezik, vagy méginkább ítélkezik, nagyjából két panelre szorítkozva: önnön nagyságára és szellemi fölényére, valamint szegény Keira Knightley istenítésére.

Második eset talán még hagyján: mindenkinek szíve joga imádni egy sztárt (bár kritikusként talán levetkőzheti ezt a mégoly humorosnak szánt imádatot…). De az olyan megnyilvánulások, mint amit gyorsan ide is citálnék, talán jobb lenne, ha előzetes megfontolásra serkentenék a jövő (és a jelen) kritikusait:

Itt kuncogni kezdtem, mert túl művelt vagyok, s megragadott az irónia (sajnos, csak túlműveltek és angolszászmájerok által érzékelhető) finomsága…

Gondolom, a leghelyesebb hozzáállás a “no comment” lenne – de tényleg hagyni kellene a kritika ilyen kritikán aluli megnyilvánulásait? És legfőképpen egy olyan intézmény (Magyar Nemzeti Filmarchívum, korábban a Filmtudományi Intézet is!) égisze alatt, amelyik a honi film-gondolkodás (már ha van ilyen persze) fellegvára kellene, hogy legyen? Talán megjegyzés nélkül is hagynám az egészet azzal, hogy megfogadom, nem olvasok több Musztert (elnézést azoktól a szerzőktől, akik viszont megérdemlik az olvasást, valamint az általában igen jól sikerült interjúk készítőitől!!!), de aztán tovább lapoztam, és elolvastam egy témámba vágó írást is, Tompa Andrea tollából, Tennessee Williams DVD-inek apropóján.

A “Mű+Gondok” című cikk igazából arról szól, mennyire képtelenek voltak a kedves rendezők illetve adaptálók rendes Williams-filmet készíteni, kivéve persze a nagyszerű Elia Kazant, akinek megítélését persze mindenkire magára bízzuk inkább. Kétségtelen persze, hogy A vágy villamosa Kazan nélkül nem lenne – úgy ámblokk, nem csupán mint film. Vagy ki tudja – olvasmányélményeim alapján azért Williams is elég elszánt volt ezügyben, de nyilván Kazan szemfülessége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy végül mind a Broadway-n, mind a mozivásznon az őt megillető fogadtatásban részesült a mű. Tompa szerint ez az egyetlen film sikeredett igazán, de azt azért már elfelejti elemezni, hogy a film még ma is őrületes vitát gerjeszt – nem is elsősorban a cenzúra miatt, mert azt Kazan nagyon diplomatikusan, de határozottan aláásta (erről sem szól az írás!), hanem az utolsó jelenet értelmezési lehetőségei okán. Ugyanis nem egy verziója van ennek a híres jelenetnek… (legyünk fair-ek: valószínűleg a helyhiány és a DVD-mustra jellege tartotta vissza a szerzőt az erre irányuló szál feltérképezésétől).

Az azonban, hogy Kazanon kívül senki nem volt képes épkézláb Williams-adaptációt elkövetni – nos, enyhén szólva problematikus megállapítás. Az elsődleges célpont itt a DVD ürügyén Richard Brooks, aki a Macska a forró bádogtetőn illetve Az ifjúság édes madara című filmeket is jegyzi. A kritika vádja a következő: tompítja, sőt, egyenesen elfedi azokat a kor szellemében elfogadhatatlan attitűdöket és trópusokat, amelyek a devianciára, pláne a homoszexualitásra és az alkoholizmusra utalnak. Hát, lehet, hogy különböző Brooks-adaptációkat láttunk (kétlem…), de ha Brooks-t valamiért dícsérni lehet, akkor az éppen az, hogy a kicsit is edzettebb néző (és itt nem is feltétlenül kritikailag felkészült, “ideális” nézőre gondolok, hanem egy figyelmes nézőre) hamar rájön, a szöveg kulcsszava, a Tompa által is sokat – bár más kontextusban – emlegetett “mendacity”, azaz hazugság, túl sokszor és túlságosan is nyilvánvalóan súlypontos helyeken hangzik el ahhoz, hogy ne vegyük figyelembe a narratíva és a mise-en-scéne összefüggéseinek vizsgálatakor. Nem akarom ismételni magam és másokat, akik erről elég sokat és bőven írtunk, ráadásul az Angol-Amerikai Intézetben Szegeden sok szakdolgozat is született már erről, de azért a drámával összeolvasva a filmet igen egyértelművé válik, hogyan ássa alá Brooks azt a hollywoodi csöpögést, amit a felszínen mutat, mintegy altatva azt a nézőt, aki aludni akar…

Nem is írom tovább, mert Karácsony előtt talán ne ezen bosszankodjon az ember. Csak olyan jó lenne, ha egyszer az illetékes helyek valóban az illetékességüket megillető igényességgel és odafigyeléssel nyilvánulnának meg. Túl sok kérés? Remélem, nem.

Blogged with Flock

Standard