blog

Moore tud valamit

2004 decemberében a szegedi Grand Caféban megrendezett kerekasztal beszélgetésen (Cristian Rékával és Pick Tamással) taglaltuk Michael Moore Fahrenheit 9/11 című filmjét (aminek egyébként éppen most forgatják a folytatását Fahrenheit 9/11 1/2 címmel), ahol én eleinte igencsak szkeptikusan viszonyultam a dokumentumfilmhez, mert hihetetlenül átlátszóan manipulatívnak láttam az egész történetvezetést, ténykezelést, egyáltalán az egész filmet. A beszélgetés közben aztán ingadoztam is, mert van a filmben néhány kifejezetten eredeti megoldás (tessék megnézni az ikertornyok leomlásának a pillanatait!), ami arról tanúskodik, hogy Moore igencsak konyít a dolgához – ami persze rögvest visszaüt, hiszen akkor nyilvánvalóan direkt szórakozik a már-már propagandisztikus részletekkel (és ezeken keresztül a szerencsétlen nézővel).

Most mutatták be Cannes-ban új feltáró jellegű dolgozatát Sicko címmel, ami az Egyesült Államok egészségbiztosítási rendszerével foglalkozik, és borítékolni lehet, hogy nem rejti véka alá véleményét ezúttal sem, bár állítólag a “nagypolitikát” most kicsit hanyagolja, inkább a kisemberek problémáit mutatja be a megszokott dokudráma stílben. Biztos meg fogom nézni, bár előre tudom, hogy félig felháborodás lesz a vége, merthogy egyrészről azt gondolom, ez a nagyon szájbarágós, agyonmagyarázós, melodramatikus megjelenítési mód értelmes és gondolkodó embernek felforgatja a szépérzékű gyomrát. Másrészről viszont biztos, hogy ismét szóbeli vállveregetést küldök Moore-nek, mert sajnos igaza van: ahhoz, hogy odafigyeljenek, egyáltalán, hogy hallassa a hangját, és megszólítson majdnem mindenkit (mert Moore mellett nem lehet csak úgy legyintve elmenni), igenis ilyen eszközökre (is) van szükség.

A TIME kérlelhetetlen kritikusa (egyben bizonyos órákon tananyagunk), Richard Corliss is kettősségről beszél, de érezhetően Moore felé húz a szíve. Megint lesznek ténybeli pontatlanságok, enyhe (?) túlzások, a lényeg azonban tényleg mintha mégis Moore felé billenne: tessék végre felébredni, és odafigyelni, mi folyik körülöttünk. És ha már látunk is valamit, eresszük ki a hangunkat, és próbáljunk változtatni. Azt mondanom sem kell, hogy a mai Magyarországon az egészségügyi reform tekintetében kifejezetten tanulságos lehet a film…

Standard

4 thoughts on “Moore tud valamit

  1. petra says:

    óriási készetést érzek hogy hozzászóljak mert utálom moore-t:)
    felébredős-odafigyelős résszel teljesen egyetértek, csak szerintem nem kéne ráerőszakolni a dokumentum jelzőt a moore-féle filmekre, és főleg nem kéne oszkárt meg aranypálmát adni.

    érdemes megnézni hogy mit ír elő az akadémia a dokufilmekre (http://www.oscars.org/78academyawards/rules/rule12.html) és hogy ennek tükrében miért ad oszkárt a kólapuskasültkrumplinak. és mi az hogy dokudráma? miért muszáj minden műfajnak kitágulnia? (főleg a dokunak. hisz akkor már nincs is értelme) na ezekről egy barátnőm írt, olvasható az apertúrán. azért reklámozom mert szerintem igaza van.

    és lehet hogy túl buta a példám, de szerintem moore átlátszó szájbarágós stílusa nem csak a szépérzékűeknek nem jön be, mert a fahrenheit ellenére újraválasztották bush-t.

    köszi hogy (az eddigi pénteki terápiák után most itt) kiönthettem a lelkem.:)

  2. Szerintem ott hibázunk (ha hibázunk), hogy szigorúan – főleg a kelet-eus hagyományainkkal – vesszük a dokumentumfilm műfajának a kereteit. Ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy egy dokumentumfilm szépen bemutatja a tényeket, az adott téma szereplőit, és kész. Nem igazán tudunk mit kezdeni azzal, amikor a játékfilmes eszközök teljesen nyilvánvalóan betüremkednek a dokuba (vagy fordítva?), pedig most belegondolva nagyon értékes lehet műfajelmélet szempontjából (azon túl, hogy beszélhetünk dokudrámáról). Á–nreflexív módon, visszahatólag ugyanis a Moore-féle dokudráma igen sokat tesz a klasszikus dokumentumfilmért: mind abban a tekintetben, hogy azért mégiscsak népszerűsíti a műfajt, mind pedig abban a tekintetben, hogy segít körülhatárolni, mi is a dokumentumfilm valójában.

    A mindenféle díjazás szerintem is eltúlzott, ami nem is lenne baj, ha nem lenne annyira átlátszóan politikai vetülete az egésznek. (Bár tudjuk, minden politikai, még ha nem is aktuálpolitikai értelemben.) Azt azonban nem tudom, hogy milyen más kategóriában lehetett volna indítani, mondjuk az Oscaron? Nekem egyébként speciel nincs gondom a műfajok tágításával, formálásával: ha jobban megnézed azokat a filmeket és elbeszéléseket, amelyeket most mérföldkőként tartunk számon, az derül ki, hogy mind valami hasonlót csináltak az adott kulturális-társadalmi közegben.

    A szájbarágós stílust továbbra is rühellem, de lehet, hogy ő úgy látja, így érdemes a néphez szólni. Lásd: mennyit beszélünk róla mi is…

  3. Annak pedig kifejezetten örülök, hogy a pénteki csoportterápiás foglalkozások után errefelé öntöd ki a lelked 🙂

  4. petra says:

    ha a film természetéből indulunk ki, már az is kizárja h egy film (tökmindegy milyen műfaj) csak a tényeket közölje, mert az mindenhogy vkinek a nézőpontja. ugyhogy sztem a doku esetében sem baj ha a készítők vmilyen nézetet képviselnek, és ez talán nem esik kívül a doku fogalmán. viszont sztem amit moore csinál, az igen, mert rámerőszakolja a véleményét azzal h VISSZAél a játékfilmes eszközökkel.
    és sztem se baj ha tágul a műfaj, ha közben nem veszti el azokat a tökfontos jegyeket amik miatt külön műfajként definiáltuk.
    és sztem az efféléket egyáltalán nemkéne az oszkáron indítani. se máshol:)
    ja meg én azzal a bushos példával pont azt akartam h ugy tűnik nem jött be neki hogy így szólt a néphez. márminthogy nyilvánvaló h bush pozícióját akarta aláásni a filmmel, mégis ujraválasztották. tudom itt nincs közvetlen összefüggés, de ha tényleg az lenne a hatásos amit moore csinál (és nem lenne átlátszó és visszataszító) akkor lehet másként alakult volna.

    köszi, majd még jövünk, én és a lelkem:)

Comments are closed.