digitális, egyetem, politika

Mobileszköz- és közösségimédia-használat a hallgatói megmozdulások kapcsán

Sokszor és sokat hallunk arról, miként öl, butít és dönt nyomorba a közösségi háló, a közösségi média használata, miként valósítja meg az interpasszivitás fogalmát (vagyis azt, amikor olyan, mintha ténylegesen interaktívak lennénk – lásd: lájkolás, megosztás – de valójában egy gombot nyomunk, amivel a cselekvést, a tényleges interakciót helyettesítjük), miként szigeteli el az embereket (felhasználókat) egymástól, hogyan válik mindez a társas magány szánalmas terévé. Nyilván van ezekben a meglátásokban igazság, ám azt gondolom, egy pillanatra érdemes lenne elgondolkodni mindezen a hallgatók megmozdulásai kapcsán. Sokat ostorozták már a mai fiatalokat, hogy Facebookon fantasztikus gyorsan tudnak csatlakozni bármilyen eseményhez, bármilyen csoporthoz – ám mindez kimerül abban, hogy online kifejezik ezt, aztán hátradőlve várják a beszámolót azoktól, akik valóban ott is voltak adott rendezvényen. Ehhez képest a felsőoktatás egyre fájóbb és mélyülő sebei ürügyén a Facebookon szerveződő, interpasszív fiatalok hirtelen nem csak gombot nyomtak, hanem fogták a nagykabátot, és utcára vitték mindazt a leleményt és kreativitást, amit eleddig maximum könnyen generálható mémek küldözgetéséhez használtak. És ennél is tovább mentek!

Nem pusztán szerveződés tekintetében vizsgáztak jelesre a fiatalok a közösségi háló és a digitális eszközök kihasználása terén, de a tüntetések online közvetítésében, a digitális kultúra megannyi platformjának ügyes, működő, értelmesen használható összekötésében is jeleskednek! Sőt, nemhogy elszigetelődnének, de nagyon is valódi összekovácsolódást csiholnak ki a sokat szapult felületekből, kreatívan és okosan kötve össze az offline és az online szférát: a mobil eszközök kapcsolattartási hátterével pillanatok alatt képesek mozgósítani a – közösségi média természete miatt – egyre bővülő tartalékaikat. Mert ezt ismerték fel nagyon hamar: a lájkok és megosztások nem pusztán lusta tetszést (vagy nemtetszést) kifejező gesztusok, hanem jól használva mindenhová elérő erőforrás generáló eszközök.

Mindebből az látszik, hogy az okostelefonok, táblagépek, a blogok, Facebook-felületek, tumble-logok, mémek nem a teljes leépülés talajaként funkcionálnak, hanem a lehető leghatékonyabb szervezőerőként, kiváló vitafórumként, összetartóerőként, és korántsem áll meg az az argumentum, hogy ez az online dimenzió lekapcsolná a húsvér valóság interakciós, társas-kapcsolati lehetőségeit. Sőt! Azt bizonyítják be a magyar fiatalok, hogy nagyon is jól tudják, mivé lehet formálni ezeket az elbutítónak vélt alkalmazásokat – leckét adnak nem csupán demokráciából, hanem újmédia-használatból is (ütős válasz ez egyébként az informatika oktatásának degradálására is). Amit ez a generáció tud, azt jelenleg egyetlen politikai, vagy akár üzleti kör sem képes létrehozni, megálmodni – pedig nyilván borzasztóan szeretnék megkaparintani azt a látszólag spontán tudást, amit az online és offline utcák és terek nyílt platformjain kamatoztatnak a hallgatók és diákok. Olyan kommunikációs csatornát használnak most, amit a politikusok még akkor sem tudnak használni, ha egyébként meg is lenne hozzá a szakértői hátterük (lásd az amerikai elnökválasztás mobil applikációkat célzó összegzését: Balogh Csaba: “Okostelefonhoz okos politikus?”, Smartphone & tablet 2013, HVG Plusz, 90-92.o.) – rendesen le is iskoláznak bárkit. Az egyébként jogos és okos elképzeléseik mellé azt is odateszik, hogy látjátok, így kell ezt rendesen csinálni! Figyeljünk, és tanuljunk tőlük – van mit!

Standard