fotográfia, kult

Mobil – kiállítás

Múlt héten abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy megnyithattam a PH21 Galéria aktuális időszaki kiállítását, ami ezúttal kizárólag mobiltelefonnal készült képekből állt össze. Október elejéig még látogatható a kiállítás, így ha valaki lemaradt a nyitásról, a zárás előtt még elkóborolhat arrafelé – tényleg érdemes! Úgy gondoltam, legyen lenyomata a megnyitó szövegének, így alant olvasható is.

Kedves Egybegyűltek!

Mobillal fotózni ciki. A mobil megöli a fotográfiát. Igazi fotó csak fényképezőgéppel készülhet. A mobilkép minősége gyenge. A mobil pillanatképet kattint, átgondolatlan, értelmetlen emlékeztetőt. Paradox, hogy a fotográfia még sohasem volt ilyen népszerű, ez viszont a vesztét okozza. Jóval több készül a mobilnak hála, mint valaha, ám ez a fényképészet halála is egyben. A mobilkép komolytalan. Telefonnal fotózni őrültség, de minimum fájdalmasan amatőr és igénytelen dolog.

Nehéz egy olyan kulturális közegben szépet és jót mondani arról a technikáról és – talán nem túlzás állítani – műfajról, amelynek jelenkori megítélése több mint kétes. Egy ízig-vérig digitális formátum analóg megtestesüléseit csodáljuk most a falon, ami azon túl, hogy önmagában is polgárpukkasztó gesztus, visszautal bennünket a fotográfia történetének egy fontos pillanatához: a fénykép demokratizálásához. Mondhatnánk azt is, hogy egy olyan eszköz tette lehetővé a kiállítás pillanatainak megörökítését, amely mindenki számára elérhető, mindenkinél mindig ott van, ráadásul mindenkinél mindig bekapcsolt állapotban van. Mindenki mindenhol mindenről mindig képet készít – amiket aztán leginkább sohasem néz meg újra (csak ha betelt a memória, és ki kell üríteni a képtárat, selejtezni az emlékké sosem érett pillanatok archívumát), jószerivel a mobil nézegeti a vizuális folyamot interpasszívan.

Jelen tárlat képei azonban érdekes mód nem tükrözik azt a meglátást, miszerint a fénykép bizonyíték, az „akkor és ott” megörökítése és egyben felravatalozása is a jelenben: sokkal inkább analógiák, melyek szakítanak a valósággal való hasonlóság reprodukálásával, hiszen teljesen más igénnyel lépnek fel. Nem megörökítenek, nem kiszabdalnak egy darabkát a jelen valóságból, hanem megalkotják azt a pillanatot, ami talán sose volt – és most mégis van.

Alise Tifentale fotótörténész szerint bár úgy tűnhet, hogy a közösségi média hozta el a képek harcát, a lájkvadászatot, a valóság az, hogy minden egyes fénykép – így az analóg, filmes kép is – a kedvelhetőség kritériumának szeretne megfelelni. Amit most élünk meg, az nem más, mint a kedvelhetőség (lájk, vagy az Instagram szívecskéi) felfokozott jelenléte és sebessége, ami – tudjuk jól – nem feltétlen tesz jót, és nem feltétlen azt fejezi ki, amit kifejezni hivatott.

A kedvelhetőség fokozódásának hátterében a kép hálózativá válása áll: a képek már nem önmagukban kerülnek a közönség elé, már nem pusztán egy képként jelennek meg, hanem egy képfolyam pillanatnyi állomásaként, melyet egyre inkább a mobil képernyőjén lelünk. És ahogy megpillantjuk, már pörgetünk is tovább, mert oly sok kép vár még ránk, oly sok arcát mutatja még meg a világ – az elkövetkezendő tíz milliszekundumban is.

A mobil egyesíti a kép elkészítését és a fogyasztását is: igen, fogyasztás, zabálás, mivel nem időzünk el a folyamatosan felénk zúduló képek özönében, nem veszünk levegőt, már jön is a következő (csoda, hogy minden kép egyre inkább ugyanolyannak tetszik?). A mobil tehát a figyelem ökonómiájának újdonsült menedzsere, ami egyfajta digitális képi burkot hoz létre a felhasználó körül.

A turista (vagy a digitális nomádként utazó influenszer – szokjuk a kifejezést) feltölt egy képet a hálózatra, mely a hálózat logikáját követve szemantikusan kapcsolódik minden olyan képhez, ami az adott helyszínen készült, vagy a helyszín adottságai alapján releváns lehet, és – ahogy azt Martin Bruckhardt és Dirk Höfer magyarázza – így létrejön egy virtuális fotografikus burok, melyben a figyelem már nem képes egyetlen pontra fókuszálni, hiszen a képek statikussága cseppfolyós mobilitássá alakul a képűrben. A képi fordulat kiteljesedésének vagyunk nem csupán tanúi, hanem tevékeny résztvevői is.

Csakhogy ez a kiállítás éppen a kép alapvetően digitális-hálózati mivoltát alakítja át, ragadja ki ebből a virtualizált kontextusból, ebből a fluxusból, hogy a mobil ne legyen mobil, hogy a mobil egy pillanatra, egy kép erejéig statikus lehessen (és statikusságában fejezhesse ki mobilitását).

Textúrák és tónusok, áttűnések és éles kontrasztok, városkép és mű-tájkép, önarckép és pillanatkép, absztrakció és kőkemény realizmus – a kiállítás képei mind-mind a hétköznapiban keresik a nem mindennapit, és ott találják az ugyanaz-de-mégis-mást. Talán a tárlat címét, „Mobile” – „Mobil”, nem is feltétlen a képkészítő technológiaként a legjobb érteni, hanem úgy, hogy a képnek magának kell mobillá válnia, és megragadva a nézőt magával vinni – nem a pillanatot kiragadva a jelenéből, hanem a szemlélőt, és vinni, ameddig csak bírja. Élménydús utazást kívánok mindannyiunknak!

Standard