blog

Metamese felnőtteknek

Grimm Ha valaki tisztában van azzal, hogy a mese és a fantázia igazából mélyen valós, sőt, túl valós ahhoz, hogy a valóság, a ráció meg tudná fejteni, és mutatni az értelmét, akkor valószínűleg az Terry Gilliam. Ráadásul azt is nagyon jól tudja, hogy saját félelmeink kulturálisan szublimált képeit kell ahhoz megjeleníteni, hogy igazán működjön a mese – így válik a komikum mélyen targikummá, és a keresetlen szó kíméletlen jóslattá. Szögezzük le gyorsan, nem a Grimm Gilliam pályafutásának csúcsa, és nem is fognak róla sokat zengedezni. Azonban félelmetesen pontos és nem utolsó sorban látványos látleletét nyújtja az emberi pszichének, amint tulajdonképpen látszólag könnyedén, humorral bőven átszőve elemezgeti azokat a kliséket, amiket – valljuk meg – imádunk, amelyekben tobzódunk, és amelyek évszázadok óta lebilincselnek bennünket. A Grimm valójában annak metafilmi megfogalmazása, hogy mitől és hogyan működnek azok a kulturális mítoszok, amelyeknek egyik jelenkori médiuma a film is. Gilliam képes arra, hogy kendőzetlen őszinteséggel az arcunkba vágja a klasszikus mesei trópusokat, és rábírjon arra, hogy az unásig ismert, elcsépelt fordulatokat, ha kell, véresen komolyan vegyük.

Ám ez a film gyengesége is: olyannyira a metaelemek dominálnak, hogy néhol már agyonvágják a szépen építkező cselekményt, és maguk a klisék, amelyektől működnie kellene egy mesének, szépen sorban súlytalanná válnak. Veszélyes vállalkozás ez egy film esetén, hiszen önmaga meseszerűségével kénytelen felszámolni, de ha ez megtörténik, maga a film nem tud filmként működni tovább. Bár néhol meginog a cselekményszövés, Gilliam nagy mestere annak, hogyan táncoljon a határon – voltaképpen már régóta nyilvánvaló, hogy éppen a határvonal érdekli, amely a fikció és a valóság között húzódik, és persze leginkább annak bizonygatása, hogy a fikció sokkal valósabb, mint amit a valóság valaha is képes kezelni. Vagyis: vegyük komolyan a mesét!

Parádés szereposztás volt ismét Gilliam segítségére, hiszen a Grimm testvéreket alakító Heath Ledger és Matt Damon elsőre talán börleszkesre sikeredett párosa mellett sorjáztak a kifogástalan módon formált karakterek. Megjelennek a szokásos gilliami figurák és kamerabeállítások, a vizuális körítés is ismerős (ám mégis más), aminek hatására esetenként az ember tényleg összerezzen egy-egy átok hallatán. No és persze az egész hatására talán egy kicsit komolyabban olvasgatjuk a meséket is, ha esetleg Bettelheim ürügyén eddig nem tettük volna.

Standard

Metamese felnőtteknek” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Creepy Crawly szerint:

    Szerintem ha már Gilliam-ről és a határvonalról van szó, Grimméknél sokkal jobb az elvontabb, betegebb és szürreálisabb Tideland!

Hozzászólások lezárva.