film

Meginvitált borzongás, mely csak nem jön

Hívatlan vendég Egy horror film, kérem tisztelettel, minimum ijesszen meg, különben nem horror film. Legalábbis mint horror film alapvetően bukásra áll. Tegyük rögtön hozzá, hogy a főhős nézőpontjára szűkített látómező, az atmoszféra zajaival és kötelezően nyavíkolós hegedűkísérettel nem ijeszt meg, sőt, idegesít, hogy ennyire könnyűnek gondolja az igen tisztelt filmkészítő a kedves nézőt mint prédát, mert hogy az majd úgyis fél a sötétben. Hát nem. Sem a Hívatlan vendég, sem a Hívatlanok nem tudod hatást kifejteni rám, pedig nagyon igyekezett minden rémséget felvonultatni – csakhogy a sablonok mechanikus módon történő felvonultatása végtelen unalomba fulladt mindkét esetben. Pedig alapvetően nem indult rosszul egyik dolgozat sem. Míg a Hívatlan vendég egy remake (lásd: Ji-Woon Kim Két nővér c. filmje), amely megpróbálja újraértelmezni, átkontextualizálni az alapjául szolgáló filmet egy másik kultúrkör, másféle filmtörténeti hátterével és zsánerkészletével, ami mondjuk elég érdekességre adhatna okot, addig a Hívatlanok állítólag egészen váratlan sikert ért el a tengerentúlon, mondjuk éppen Antal Nimród hasonló jellegű filmjének nyomában. Egy filmet azonban, bárki bármit is mond, soha nem a körítés határoz meg igazán, így mindezeket félretéve két igencsak laposra, néhol a rémisztgetés helyett inkább kínosan viccesre sikerült termékkel van dolgunk. Címük és kivitelezésük alapján is egy kalap alá lehet venni őket.

Hívatlan vendég

Amikor egy tini azzal szabadul a pszichiátriáról, hogy “meggyógyult”, mégpedig egy olyan traumát tudott feldolgozni, amely tényleg trauma, vagyis kimondhatatlan, elbeszélhetetlen törés a pszichében, nos akkor kár arra várni, hogy valamiféle irdatlan nagy elbeszéléstechnikai csavarral kell szembesülni a film végén. Ugyanis ilyen feltételek mellett már előre borítékolni lehet, hogy 1) a tini nem gyógyult meg, hiszen a kimondhatatlan továbbra is ott lappang; 2) ha felrobbant egy ház, és ebben a robbanásban meghalt a tini nővére és édesanyja, akkor – bár minden jel az időközben mostohává avanzsált nővér közbenjárására utal, ám mégis – a tini a hunyó. Narratológiailag is egyértelműsítve vagyon, hogy kinek a szemszögéből látunk, és ebben azért elég következetes a film – néhány jelenetben annyira nyíltan nincs rendben a dialógus, a tekintetek metszése, hogy fel kell tűnnie a trükknek. Innentől kezdve azonban nincs mit tenni, a film egyszerűen ennyi. Nincs ötlet, nincs innováció, de még csak derék iparos munkának is nehezen lehet minősíteni – inkább amolyan mekkmesteri szint, még akkor is, ha David Strathairn mindent megtett néhány jelenetével a film magasabbra történő pozícionálásáért. Remélem, legalább megfizették kilátástalan küzdelméért.
★★☆☆☆

Hívatlanok

Liv Tyler in The Strangers Jön aztán Liv Tyler, és párjával felmondja a bárdolatlanul ostobára faragott, de szerencsére azért minimálra fogott dialógust, hogy aztán csak sápítozzon és néha sikítozzon. Néha földön mászik, mert megsérül a lába, majd hirtelen mégis feláll, és úgy megy tovább, de olyan is van, hogy átöltözik, majd mégis ismét előző szerkójában tűnik fel – és nem, nem azért, mert alternatív cselekményvezetéssel lenne dolgunk. Jönnek aztán kellőképpen idétlen maszkokat viselő alakok (ugye minél nevetségesebb, annál ijesztőbbé is válhat), akik kopogtatnak, zörögnek, hol bemennek a házba, hol kimennek, ki tudja, miért. Ijesztgetik hőseinket, aztán ráállnak arra, hogy kínozva oltják ki az életüket. Sajnos azonban annyira céltalan és vontatott az egész mese, hogy az ember azt figyeli, mikor döfik már a kést valamelyik hasba hirtelen, hogy végre vége legyen a szenvedésnek – nem a főhösökének, hanem a nézőének, mert bizony beásít az ember, ha semmi nem történik. Az egyetlen értékelhető motívuma a filmnek talán a hanghatások néhol egészen üdítően ötletes használata: az alakok nem is jelennek meg, viszont a folyamatosan variálódó és váltakozó pontokról érkező zörejek egészen jól megteremtik az atmoszférát – amit aztán gyorsan rombol a lassan hömpölygő, tét nélküli műsorszám. Vigyázat, érik a második rész, mert Liv Tyler örök és halhatatlan!
★★☆☆☆

Standard

Meginvitált borzongás, mely csak nem jön” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Ody szerint:

    Nos, éppen szombaton láttam a Hívatlanokat. A DVD borítóján lévő tartalom alapján engem nem kavart fel, de üsse kavics.
    A Nyolcadik utas óta nincs új a nap alatt, az ilyen “hátulról valaki figyel” ügyben. Azóta nagyon sok újat nem tud mondani. De nekem nem is erről szólt a film: sokkal inkább az volt az izgalmas, hogy utólag nyertek értelmet a kezdő motívumok – ahogyan véletlenszerűen ráakadnak arra a kis hétvégi házra – , s bár valóban a mese, ami nem volt mese, unalmasnak tűnt, én is vártam már, hogy történjen valami, nagyon jó kis esettanulmány volt, hogyan lesz állat az emberből. Hiszen a következő már könnyebb lesz…
    A ziháló apa, akin a muris, inkább a Klu Klux Klan-ra, mintsem a Sikolyra hajazott, kézzel varrott maszk volt, a hintázó kislány, s az anya: kísérletet folytattak, s megteszik máskor is. Meg is tették, hiszen a film elején elhangzó segélyhívás már a következő áldozaté volt. A félelmetes éppen ez: bármikor, bárkivel. Nem kellett sok szereplő, nem volt lényeges, kik voltak az esküvőn, várható volt az is, hogy a barát meghal a barát keze által, sok volt a topikus elem. Nem kellett, hogy arca legyen a gyilkosnak, elég volt azt látnia az áldozatnak, akit azért, valljuk be, elég kegyetlenül megkínoztak azzal, hogy elhúzták a végső döfést. Egyébként egyetlen egyszer rezzentem csak össze: amikor Liv Tyler felsikoltott és megszorította a kisfiú karját… 🙂

  2. Creepy Crawly szerint:

    Aki jó horrort szeretne látni annak ajánlom a 2007es [Rec]című alkotást.

  3. Stilgar szerint:

    A [Rec]-et sajna (még) nem láttam, de az utóbbi idők terméséből a Drag Me To Hell – Pokolba taszítva nagyon ajánlott megtekintésre.

Hozzászólások lezárva.