mellesleg

Megerősítés – épp, amikor kell

Jelenleg erőteljesen dolgozom a disszertációmon (Tennessee Williams drámái és azok filmadaptációi a téma, melynek apropóján az adaptáció elméleti és kritikai diskurzusát döngölöm rendületlenül), és miközben az újabb részeket írom, ezeket igyekszem összefésülni a korábban elkészült részekkel minden lehetséges szempontból, hogy egységes, ismétlésektől mentes legyen a szöveg, és minden része tartogasson valamit az olvasónak. Eközben azon kaptam magam, hogy több esetben is olyan meglátásokra alapoztam az értelemzést egy adott adaptáció vizsgálata során, amely sehol, senkinél nem jelent meg soha – sőt, többen éppen az ellenkezőjét állítják. Nincs ezzel baj persze, de az ember elbizonytalanodhat (el is kell persze, a kutató-vizsgálódó igenis kérdőjelezze meg folyamatosan az állításait, tesztelgesse, vitatgassa, így szép az élet), és hajlamos inkább revideálni az elképzeléseit, amelyek sok esetben egészen furcsán légbőlkapotnak, túlságosan szubjektívnek tűnnek az okos, rendes tudósok értelmezéseivel összevetve. Most azonban olyan szemelvények kerültek a szemem elé a vizsgált filmek gyártási hátteréről, amelyek szinte hajszál pontosan rímelnek azzal, amit én kisütöttem, vagyis nem én vagyok a hülye ezek szerint, és mindaz, amire rá kívánok világítani a disszertációmban tulajdonképpen tényleg, valóban, száz százalékosan adaptációs stratégia volt a filmek készítői szerint. Furcsa epifánia ez – újabb lendületet ad, nincs megállás. (Szolgálati közelményem olvashatták.)

Standard