film

Más tollával éktelenkedni

A 109. utas Nem az a baj, hogy valakinek filmet kellene készíteni, és nincs valamire való ötlete, hiszen majd csak összehoz valami sablont, és akkor az elevickél a mozik kínálatában, két hétig vagy ha nagyon jó a marketing, akkor talán háromig is, hanem az, amikor nincs ötlete, de a másé annyira tetszik neki, hogy bárdolatlanul “újrahasznosítja” azt. De talán még maga az újrahasznosítás is létjogosultságot nyerne abban a pillanatban, hogy az ötletet továbbviszi az ember, tovább gondolja, hozzáad, teker rajta egyet-kettőt, hogy még csavarosabbnak tűnjön a tovább csavarhatatlan csavar – ám abban a pillanatban, ha egy újrahasznosított ötlettel sem tud valaki mit kezdeni, nagy lesz a baj. Nem tudom, mi késztette a Ronnie Christensen (forgatókönyv) – Rodrigo García (rendező) párost arra, hogy nekilásson a teljesen nyilvánvalóan Shyamalan Hatodik érzék c. munkájából nyúlt ötlet átértelmezésére, de egy valamire való producernek nagyon sietősen le kellett volna beszélnie őket bármiféle film környéki tevékenység míveléséről. A 109. utas ugyanis olyannyira alulról approximálja a zérust majd’ minden tekintetben, hogy egyáltalán nem értem, hogy sikerült olyan színészeket, mint David Morse, Anne Hathaway vagy Patrick Wilson megnyerni a szerepekre. Szerencsétlenek láthatóan feszengenek – Morse az egyik jelenetben, amikor leballag a veranda lépcsőjén még egy olyan ovis előadásokba illő gesztussort is megenged magának, amitől az ember gyanakodni kezd, hogy valójában vígjáték kerekedik az egészből a végére, Wilson tekintetében meg minden dühkitörése előtt ott van, hogy “ja, akkor most Hulk leszek!”, és akkor kicsit szaporábban is veszi a levegőt. Hathaway próbálja menteni a menthetőt, de ő is érezhette, hogy itt valami nem stimmel, mert a peripeteia eljövetelével majdhogynem elröhögi magát, hogy saját nagynénjét és kedvenc tanárát nem ismerte fel… Így válik rossz haknifilmmé ez a recycling, amely más tollával próbál ékeskedni, de nagyon nem sikerül neki. Kerülendő fércmű!

Standard