blog

Margaret Mead az Upper East Side-on

Laura Linney és Scarlett Johansson az Egy bébiszitter naplójában Nem sok jóra számít az ember, ha romantikus komédiára adja ki a pénzét, de azért valamit sejtetett a színészek névsora – és nem éppen rosszat. Paul Giamatti, Laura Linney és Scarlett Johansson egy filmben?! Már csak ezért megéri. És igazából pontosan ők mentik meg az egész filmet az enyészettől, ugyanis játékuk teljesen elemelkedik a totálisan sablonos, borzalmasan-szégyenletesen-slamposan hamupipőkésre broáfolt sztorin. Merthogy sztori igazából nincs. Pedig a film felütése mást ígér.

Adva van egy antropológián végzős lány, Annie (Ms. Johansson), aki friss diplomásként merre is venné az irányt New Jersey-ből, mint “A” városba, a nagy almába, ott is rögtön egy óriási bankba, mert ugye boldogulni kell, és az őt egyedül nevelő anyja ezért túlórázott, gürcölt, satöbbi. Egy baj van: Annie nagyon nem tudja, mit is akar az élettől, és a pénz technokratikus világa teljesen megrémíti, ezért már az első állásinterjún menekülni kezd. Egy véletlen során aztán a Central Parkban (hol másutt) belebotlik a felsőbb osztálybéli (igen, kár az illúziókért, a tengerentúl is van ám kasztosodás, nem is akármilyen…) Mrs. X-be (Ms. Linney), aki azonnal dadusként alkalmazza. Ha valaki itt még nem sejtené a nyilvánvalót: dadus = rabszolga/cseléd. Annie – antropológia ide vagy oda – nem sejtette. (Ennyit a diploma értékéről…)

A történetre kár is több szót pazarolni, mert – ahogy jeleztem – nincs is. Mármint történet. Vannak viszont hihetetlen jó ötletek, és persze kitűnő színészek. Kezdjük mindjárt ott, hogy a New York-i kasztokat a film bevezető képsőrai a Természettudományi Múzeum kiállítótermeinek installációiként mutatja be, mégpedig ügyes vizuális trükkökkel és alapos társadalomismerettel, no é szerencsére csípős humorral megspékelve. Csillagos ötös! A keretes szerkezet vége természetesen ugyanide fog kalauzolni, és Annie is a vitrinbe kerül – csak hogy Margaret Mead antropológiai indíttatású felemlegetése ne lógjon annyira a levegőben (merthogy sajnos az antropológia egy-egy belső monológ apropóján túl semmilyen formában nem kap szerepet).

A filmet tehát egyértleműen a színészek mentik meg (nekik szól az értékelésből legalább 3 csillag is…). Paul Giamatti egyszerűen olyan tökéletesen alakítja a “semmilyen” Mr. X-et, hogy az elmondhatatlan. Szerencsére nem szinkronizálták le a filmet, így a hanghordozás, a mondatok, a hangerő, minden rendelkezésre áll, hogy valóban antropológiai alaposságú tanulmányát lássuk a nagyon-nagymenő, éppen valamilyen (nem tök mindegy, milyen?) fúziót levezénylő, überfontos fickónak. Mivel sosincs otthon, ő tulajdonképpen egy nem létező, pontosabban csak és kizárólag családfenntartói minőségében létező funkció – tökéletes X. Giamatti pedig olyan könnyedén, olyan természetességgel mutatja be dolgozatát, hogy az már önmagában is megérte a mozijegyet. De ott van Laura Linney Mrs. X-e, aki nagyon is jelen van, olyannyira, hogy semmi és senki más nem létezik rajta kívül. Egyetlen pillantásával, arcrezdülésével el tud mondani mindent az általa alakított társadalmi kategóriáról, és valami hihetetlen módon ragyog a rendesen ellenszenves szerepben. Scarlett Johansson pedig ismét bebizonyítja, hogy nem szükséges neki szőkén kacérkodva illegetni magát, hogy a vészonra kerülhessen: nagyon dadásra csúnyítva, béna rucikban is jelenléte van, és maximálisan kihasználja a sekélyesre megírt szerep minden lehetőségét, olyannyira, hogy a viccesnek szánt, ám minden humort nélkülöző jeleneteket is meg tudja menteni. Erre mondják, hogy tökéletes szereposztás. Ha már másról nem lehet beszélni.

Standard