blog

Mamma mia, ki engedte ezt?!

Mamma Mia! Tom Hanks-nek és feleségének, Rita Wilson-nak nyilván rengeteg törleszteni valója lehet a jó Zeusz felé, máskülönben nem kapna minden olyan alkalmon, amikor a film valamiféle görög referenciával bír. Így azonban ott volt nekünk a Bazi nagy görög lagzi, most meg a Mamma Mia!. Bár kétségtelen a repertoár bővülése, hiszen míg előbbiben a görögök hangosak és viccesek voltak, addig utóbbiban csendesek, unalmasak és végtelenül ostobák is. Direkt vártam egy jó ideig azzal, hogy megtekintsem ezt a musical-dolgozatot, mert amikor mindenhonnan azt hallja az ember, hogy “Ezt látnod kell, fantasztikus!”, és hozzáteszik, hogy “nyári film”, akkor a kritikai relém kattan egyet, és lezárja a további moziösztönzést (tényleg létezik a szezonális film fogalma egyébként?). Jelen bejegyzés mindenegyes szavát belinkelhetném dicsérő, istenítő, ajnározó véleménynyilvánításokkal, de ez most nagyon távol áll tőlem. Merthogy a Mamma Mia! a film/mozi szégyene.

Nem vagyok ellene a musical-nek, nem vagyok én Megasztáros zsűritag. Elfogadom én azt is simán, hogy vannak olyan helyzetek, amikor nem kell fennakadni azon, hogy ha a vásznon sasszézó figurának hirtelen eszébe jut valami, el kezd bőszen énekszóval zengedezni, mellé idétlen táncmozdulatokkal hangsúlyozván mondandójának jelentősségét. Egy Moulin Rouge kapcsán még azt is bevállalnám, hogy musical-rajongónak minősítsenek, mert azt speciel többször láttam, mint sok más klasszikust, bevallom. De amikor egy film nem képes filmként funkcionálni, és éppen ebből igyekszik erényt kovácsolni (ráadásul minden önirónia nélkül, bugyután), azt nem veszi be a zúzám. (Bár sejthettem volna az alcím alapján, hogy mi vár rám… “Take a trip down the aisle you’ll never forget!” – nos, ennél lejjebb…)

Egy dolog, hogy az ember végigunatkozza a film majd’ teljes időtartamát, mert se sztori, se normális koreográfia, se semmi, de azért az nagyon rosszul érint, amikor feszengeni kezdek, és az egyébként kitűnő színészek nevében kezdek sűrűn elnézést kérni a produkcióért. Eleve zavar, ha színházat próbálnak csinálni és egyszerűen a mozi ősi alapelvét és kulturális-technikai minőségét tiporják: könyörgöm, a hőskorszakot követően ugyan hol láttunk utoljára olyan színpadias gesztusgyűjteményt, amit a Mamma Mia! fél perc alatt az arcunkba tolt? Sehol. Miért is nem? Ja, mert voltak olyan rendezők, akik valami olyasmit motyogtak a bajszuk alatt, hogy a film az arc rezdüléseit is olyan szinten mutatja meg a nézőnek, hogy szinte az magában elmond mindent, amit tudni kell.

Meg aztán ugye énekelni is tudni kellene, már elnézést kérek. Ha már Moulin Rouge: mindenki megdöbbent, milyen szinten hozta a nem egyszerű dallamvilágot akár Ewan McGregor, akár Nicole Kidman, akár a többiek – volt koncepció, hangképzés, muzikalitás, minden, ami kell. A Mamma Mia! nyomán viszont ököllel csapkodva az asztalt követelem, hogy hozzák vissza azokat az időket, amikor a színészek nem mentek bele számukra megalázó dalolásba, még a 007 kóddal jelzettek sem (azok ugye pláne nem!), és a film végén megtudtuk, hogy XY énekhangja AB volt. A musical kiherélése az, amikor a szokásosan egyszerű történetvezetés és tematika borzalmas zenei élménnyel párosul – a jó svéd eredő nevében ki is kérném magamnak sebesen (ők nem fogják nyilván: egyrészt mindenki láthatja, milyen nagyszerűen csinálták ők ehhez képest, másrészt zsebre is vágták hallgatásukért a busás hasznot, sőt, még közre is működtek – na az ő oldalukról nézve poén az egész!).

Nem hőbörgök tovább, egyszerűen minden jobb érzésű mozilátogatót szigorúan eltiltok eme elégtelen dolgozat megtekintésétől!

Standard

Mamma mia, ki engedte ezt?!” bejegyzéshez ozzászólás

  1. nahat, erdekes hogy valaki lehuzza, mert eddig tenyleg mindenki csak aradozott rola. en mondjuk amugy se neztem volna meg 🙂

  2. sharkfur szerint:

    Üdvözlet…

    szépen, okosn bólogatva olvastam az elemzést, szokatlan érzés, de minden pontjával egyet kell értenem.

    Ha nem bánja a Dragonweb olvasói közössége, megosztanék egy kisebb sztorit a mamamilyával kapcsolatban. Ugye senki sem bánja? Ha igen, tök mindegy, akkor is leírom.:)

    Szóval, előferdül, hogy magyarlegénynek és magyarleánynak /én vónék és párom/ alkalma adódik kiugrani Londony szitibe, mert a gazdag ismerősök üdülnek, és gazdag ismerősök gazdag tacskójára ügyelni kő valakinek. Persze amikor gazdag ismerősök otthon vannak még, szeretnek közös programokat szervezni, miért is ne? Közös plésztésönös kvízjátékozás, tradicionális társasjáték, stb. Amikor gazdag feleség egy nap kitalálja, hogy menjünk moziba, azt mondjuk rá: Úkéj. Miért is ne? Csak amikor gazdag feleség mérlegeli, hogy a két film közül melyikre kellene elmenni, sajnos a mamamilyát választja. Na ez már nem “miért is ne kategória”, mert eléggé óckodtam tőle, mint macska a fürdővíztől. De sebaj. Jópofát vágunk, tán a társaság hölgytagjainak kedvezünk ennyit. /Ja igen, gazdag férj sem ugrott ki a bőréből, ő a Don’t mess with the Zohan-ra szavazott volna./ MEgérkeztünk hát a mozikomplexumba, ahol alapvetően eltévedtem volna, mint jóturiszt. 🙂 Nos… Á–sszeszorított fogakkal vártuk, hogy bemehessünk. Számomra egyetlen pozitívumot a büfé jelentette, azon belül is valami ötliteres áfonyás jégkásás vödör, merthogy abba temettem mérhetetlen életuntságomat és elkeseredésemet. BEMENTÜNK HÁT….
    Miután leültünk a 98, 99, 100 és 101-es székekre, jelzett a pókösztötöm..Nézegettem a körülöttünk ücsörgő mozilátogatókat. öreg mami..fiatal unoka(lány), kislány, kislány, üres hely, tinédzser lány, tinédzser lány, és még egy tinédzser lány, üres hely, üres hely, öreg mami, öreg mami, öreg mami, öreg mami, aztán 5 üres hely, két középkorú nő, aztán még kettő, végül vagy 8 tinédzser lány, és pár öreg mami… Ezt a palettát kopi-pasztoljuk párszor, és megkapjuk a közönséget. Szóval…ott ültünk mi valahol középen..EGy kétségbeesett férj, egy kíváncsi feleség, egy tanácstalan fiatal nő (párom), és egy életunt, partravetett ráklény, akiben csak a még mindig kitartó áfonyás jégkása tartotta a lelket(én). Azért csak gyanús volt; – Biztos jó ötlet, hogy itt vagyunk? Még elmehetünk, ha ügyesen taktikázunk.. áh..maradtunk. végem. Kezdődik. /megjegyezném, hogy életemben annyi reklámot nem láttam még egyhuzamban, mint az angol moziban/. Nálam teljes filmszakadás. Kiakadtam. 3 “barinőre” emlékszem, akik ujjongva visítozták az főshőslány(?) anyjának nemi életének részleteit. Mindezt dalban mondták el. JUHÉ-JUHÉ, nem tudni, hogy 3 pasi közül mék’ az apám. Eszméletlen. A főhőslány(???) arcszerkezete olyan mimikát produkált, hogy hirtelen még egy vödör áfonyás jégkása kellett volna. Cirka 20 percig ültünk ott..Életem leghosszabb 20 perce. Egészen addig követtük az eseményeket, amég a miszter bridzsit dzsonsz, nullanullahetes ügynök, meg még valaki egy padláson találta magát, hogy az örömanya ne találja meg őket. Aztán örömanya dalra fakadt, mert eszébe jutott, hogy mindhárommal lefeküdt, vagy ilyesmi. Nem sokáig lesz elég a jégkásám…végem.. Szerencsére gazdag férj kiborította a kóláját, így egy adag tisztogatási vágy és a csordaszellem meggyőzött minket: FUSSUNK AZ ÉLETÜNKÉRT. Én még filmről nem futottam úgy. Sőt…eddig az össz negatív teljesítményem eddig bealvás volt. De ez…ez…Hát…nem tudom ki isteníti ezt a “viccet”. De ez nem film. nem is Mjuzikel. Az tutira nem. 45%ban szánalmas, 45%ban erőltetett, és 10%ban megintcsak szánalmas. És még a lányoknak sem tetszett. Azért ez már elárul valamit. Nem kívánok belemenni, hogy ténylegesen, komoly hangvétellel miért nem jó. Nem lehet. Aki bátor és mazohista, nézze meg. Sok sikert hozzá. Én elbuktam, elfutottam:)

    Köszönöm, hogy elmesélhettem életem egyik legmeghatározóbb…….“élményét”…..

  3. jogobela szerint:

    Szerintem nagyon jó volt… a kritika. Ezer köszönet. A filmet végig tudtam nézni, mert kíváncsi voltam az első 5 perc erőlködés után, hogy ebből még mit tudnak kihozni. Kicsit összezavarodtam, nem tudtam, hogy mit is gondoljak. Azt hittem, hogy valami vicc, de aztán rá kellet jönnöm, hogy ezek komolyan gondolják. Értéktelen fércmunka. Agyzsibbasztásnak jó és szép helyen játszódik 🙂

  4. Klára szerint:

    Ne mérgelődj! Nevess! S ne vesd meg azt, aki önmaga paródiája. Milyen szépen lehetett a zongora mögül mosolyogni, s teljesen funkcionálisan működő Darcyként kicsi lapátokkal homokozni.
    Az élet szép…:)

Hozzászólások lezárva.