könyv

Magyar noir

Budapest noir Többnyire két irányvonalat észlel az egyszeri olvasó, amikor egy szerző több művével ismerkedik: megjelenik az első regény, ami mondhatni magnum opus-ként telepszik a további szövegekre, amelyek így silány utánérzésnek tűnnek csupán, vagy éppen ellenkezőleg, a kezdeti botladozásokat követően egyre kiforrottabb, mívesebb, élvezetesebb szövegekkel rukkol elő a szerző, és mintegy az olvasói elvárási horizontok határait maga feszegeti. Előbbire meglehetősen sok példát tudnék hozni – túl sokat talán; utóbbi viszont ritka, mint az a bizonyos fehér holló. Veszélyes üzem ugyanis a második út: egyre nagyobb elvárásokkal vértezi fel az olvasót, aki ennek megfelelően hamar megsértődik, ha nem üti meg a mércét az újabb és újabb iromány. Márpedig Kondor Vilmos ezt a neház utat választotta, ráadásul egy olyan műfajban, ami eleddig nem is létezett igazán hazánkban, így nem csak saját határait kénytelen feszegetni, hanem a szövegei által megrajzolt műfajét is. Arról van ugyanis szó, hogy a Budapest noir, Kondor első regénye igen magasra tette a lécet megjelenésekor, olyannyira, hogy félő volt, ennél magasabbra már nem lehet ugrani az adott keretek között. A Bűnös Budapest aztán bebizonyította, hogy nem csupán lehetséges felülmúlni a sikert, de tizenkilencre lapot is lehet húzni néhanapján (csak hogy maradjunk tematikailag némi közelségben a citált regénnyel).

Én fordított sorrendben olvastam a két regényt, tehát nem kell újra elővennem az elsőt, hogy lássam, hová jutott a második, mert elég jól látszik, hogy Kondor hihetetlen sokat csiszolt a cselekményszövésen és a stíluson is a Bűnös Budapest kötetben, ami azért is dicséretes, mert már a Budapest noir is feltűnően kidolgozottnak bizonyult. Retrospektíve viszont látszanak a hiányosságai is, nyitóköteti minőségének megannyi botladozása. Bár Kondor ügyesen keveri a kártyákat, a Budapest noir egy könnyen követhető, egyenes, vérbeli hard-boiled műfajszöveg, ahol a politika szokásához híven a korrupció melegágyaként jelenik meg, ahol a rossz megbűnhődik, és ahol azért érezzük, hogy hősünk, az Est zsurnalisztája, Gordon, bizony nem feltétlenül hibátlan figura – talán ezért is szimpatikus persze. Csakhogy a Bűnös Budapest már komolyan veszi az atmoszféra végletekig történő pontosítását, a politika itt már mélyen beleszól a mindennapokban, nem puszta háttér-klisé, ami elé elég egy-két figurát rajzolni, ráadásul a több szálon futó cselekmény és találkozási pontjai olyan fantasztikus ritmust és feszültséget varázsolnak, amilyen a Budapest noir egyszerűen szerkezeti felépítése miatt nem tud felmutatni.

Ha a magyar noir Kondor Vilmos nevéhez fűződik, és a kezdetek a Budapest noir megjelenésére datálódnak, akkor egyértelmű azonban, hogy nincs mitől tartanunk. Ha “csak” olyan kiváló regények születnek még, mint ez, akkor is elégedett olvasótábor lapozgathat, ám egyelőre úgy tűnik, többre hivatott ez az út – még akkor is, ha egy szerző két könyvéről van csupán szó (már maga a tény, hogy jövőbelátásra ingerel akár egy olvasót is, önmagában eredmény szerintem). Kondor a Budapest noir megírásával tulajdonképpen megteremtette a talajt ahhoz, hogy az atmoszférát legyen honnan kibontania, a cselekményeket legyen mihez képest formálni, vagyis a kötet már csak indítókötetként is a lehető legjobb – mindemellett persze letehetetlen olvasmány is. Ha ez így folytatódik, kénytelenek leszünk külön polcot szabaddá tenni a magyar noir-nak – de nem kell túlságosan sokat magyarázkodni, szívesen, örömmel tesz ilyesmit az ember.

Standard